Akciófilm. Dráma háborús köntösben. Propaganda. Rasszizmus. Pár szó, jelző, ami az ember eszébe juthat egy amerikai háborús film kapcsán. Ezek nagy része igaz a The Hurt Lockerre is, mégis olyan ügyesen tud az elfogadhatóság határán táncolni, hogy öröm nézni.
Elvitathatatlan napjainkban egy ilyen alkotás amerikai fiatalokat megmozgató szerepe, ezért a propaganda szó említése nagyon is helyénvaló, habár sokan tiltakoznak ellene. Irakba vannak kihelyezve az Amerikai Egyesült Államok Hősei, akik minden nap az életüket kockáztatják hazájukért. Melyik patrióta lelkületű fiatal amerikai ne szeretne csatlakozni ehhez a keménymaghoz, ahol a katonák a tökös fenegyerekek? Ahol látszólag sértetlenül, keményen odamondogatva védik hőn szeretett országukat és lövik halomra a terroristákat?
Habár nyíltan nem mondja ki a film és így a rendezőnő sem azt, hogy minden valamire való amerikainak a harctéren a helye, nem foglal álláspontot egyik oldalon sem, nem megy bele politizálásba, mégis érezhető az a leheletnyi utóíz, mely a II. világháborúban ezt a gyakran használt szlogent állítja elénk a jól ismert kék öltönyös, cilinderes veteránnal: I Want You For U.S.Army.
Nincs ezzel semmi baj, hisz a film ennek ellenére nem árul zsákbamacskát. Nem ölelgetnivalóan puha, rózsaszín mackók ugrálnak mindenfele, hanem a brutális valóságot nyomja bele az arcunkba. Itt mindennapos a halál, a leszakadó végtagok és a robbanótöltettől semmivé foszló emberek, mind a katonák, mind a merénylők oldalán. Nem állítja be feddhetetlen hősnek a kint harcolókat, nem állítja be őket sebezhetetlen harcosoknak, akiknek meg sem kottyan egy-egy emberélet kioltása. Ők is ugyanolyan gyarlók, mint mindannyian, ők is ugyanúgy az alkoholhoz nyúlnak, hogy megbirkózzanak belső démonaikkal.
Viszont a rasszizmus már közel sem ennyire egyértelműen kimondható része a filmnek, sőt, sokunk részéről talán belemagyarázásnak is tűnhet, de ha jobban belegondolunk és megnézzük a szereplők jellemét, ezeket az adrenalinhajhász, szerencsevadász katonákat, akiket már csak a családjuk emléke választ el a totális elmezavartól, észrevesszük, hogy a fentebb emlegetett fajgyűlölet csak minimális rasszizmusra korlátozódik, ami feltehetőleg mindannyiunkba szorult. Mert mi is volt, ami elindította a film kapcsán ezt a lavinát? Egyszerűen annyi, hogy az egyik katona elejti a következő szavakat: ezek mind ugyanúgy néznek ki. Se több, se kevesebb.
De hát ezt már sokunk megjegyezte, nem? Nem feltétlenül a rasszizmus miatt, egyszerűen a mi szemünkben tényleg nagyon hasonlóak az ázsiaiak, az afro-amerikaiak, de akár az eszkimók is. Pont annyira, ahogyan mi az ő szemükben. Szóval ez a minimális rasszista felhang elhanyagolható, de ha nem is, teljes mértékben elnézhető és egyáltalán nem is probléma, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb embernek fel sem tűnt.
A baj ott lett volna, ha a mélyen tisztelt rendezőnő, Kathryn Bigelow kidomborítja ezt a mellékvágányt amolyan Schindler listája módon, ám a The Hurt Locker esetében szó sincs erről. Az Irakban állomásozó, a film által bemutatott katonák semmivel sem rasszistábbak bármelyikünknél. Természetesen az előfordulhat, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot, de ezt már nem a jelen kritika és nem is a szóban forgó film dolga megítélni. E mellett el kell menni, hisz nem ez a film mondanivalója, lényeg, még csak hangsúlyt sem kap, mert a rasszizmus már rég nem világbetegség, ahogy az 100 éve volt és ami ellen kampányolni kéne, így értelme sincs arról vitázni, vajon a Bombák földjén az e avagy sem.
A lényeg maga a film, a történet, a pazar rendezés, a bravúros operatőri megoldások, a színészi alakítás, a pattanásig feszült légkör, melyet már-már vágni lehetne, a drámai pillanatok, az akciók, melyeknél nem tudhatjuk előre, ki ússza meg élve és ki marad ott a csatatéren, az áldokumentarista jelleg, a random egymást követő napok és azok eseményei. A lényeg az izgalmas összessége mindezeknek. Hisz ezt díjazták 9 Oscar-jelöléssel.
De hogy a filmről, a történetéről is ejtsek pár szót, hisz valószínűleg nem az unalmas okfejtésem érdekli a legtöbb embert: a Bombák Földjén a Bravó század váltásáig hátralevő 38 napot és az azt megelőző robbanást követi figyelemmel, amelyben az addigi bombaszakértő életét vesztette. Ekkor vezénylik át William James őrmestert, a szabályokra és életveszélyre fittyet hányó, önfejű, a háborúért és adrenalinfröccsért élő őrmestert, aki igencsak megnehezíti azt a röpke egy hónapot, mely hátravan még a század életéből. A század életéből, mely abból áll, hogy az éles robbanótölteteket hatástalanító bombaszakértőt biztosítják az azt körülvevő házakból esetlegesen leselkedő merénylőktől.
A film, mint már írtam, random napokat, különálló küldetéseket mutat be, ennek ellenére senkit se rémítsen el a tudat, hogy nem összefüggő cselekményt kapunk. A The Hurt Locker nem egy videojáték, még akkor sem, ha az egyre nagyobb és borzalmasabb dolgok, melyekkel szembekerül a század a viszonylag egyszerűen hatástalanítható távvezérelt töltetektől az emberi bombáig, annak láttatják. A film csak bepillantást enged egy osztag mindennapjaiba, mely az életét kockáztatja napról-napra.
Ez a bepillantás néhol nagyon izgalmas és nagyon feszült, de néhol unalmas és vontatott. Ami még jobban ráerősít talán arra, hogy a háborúban sem minden nap egyforma, ahogyan az életben sem. Hisz vannak napok, melyek hipphopp elszállnak, viszont olyanok is, melyek csak vánszorognak, mígnem el nem múlnak végleg. Ezért is inkább pozitívumnak rónám fel, mintsem negatívumnak, mert csak megerősített abban a hitben, hogy a valóságban, a harctéren is így működnek a dolgok.
És akkor a konklúzió. Rengeteget lehetne írni még a filmről, boncolgatva azt, hogy milyen hatással van a háború a katonák lelkére vagy hogy hazatérve a veteránok meglelik-e a helyüket a szürke mindennapokban, de azt hiszem már így is eleget fecsegtem a filmről, már így is körbejártam minden lehetséges aspektusát, melyet magában hordozott. Csak annyit tudok még hozzáfűzni, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert szerintem az utóbbi évek egyik legerőteljesebb háborús alkotása, mely annak ellenére, hogy néhol leül, végig izgalmas és szórakoztató tud maradni. 9 pont.
Egy jó feelgood filmmel bármikor le lehet venni a lábamról. Igaz, hogy utána általában szívom is a fogam, mert nem tudom reálisan értékelni, de legalább addig a másfél, két óráig, amíg nézem, folyamatosan termeli a boldogsághormont és a film elől felállva is még ott a 220 wattos mosoly az arcomon. A The Blind Side esetében sem volt ez máshogyan.
Hisz legyen bármilyen drámai a felütés - fekete fiú, akit elszakítottak drogos anyjától, hogy aztán az utcán keressen menedéket - mégis a pozitív dolgokat hozzák előtérbe, így téve kevésbé fájóvá azt, hogy napjainkban több tízezer vagy még annál is több gyerek kénytelen ezt vagy még rosszabb sorsot magáénak tudni.
Hisz történetünk igazi, a való életben is megtörtént eseményeket dolgoz fel. Él valahol Amerikában egy Leigh Anne Tuohy és egy Sean Tuohy, akik láttak a fiú sorsát, de megpróbáltak változtatni rajta, hálisten sikerrel. Otthont, ruhát és ételt adtak neki, segítettek őt abban, hogy sikeresen elvégezze tanulmányait és nem utolsó sorban segítették őt bekerülni az egyetemre, hogy kamatoztathassa tudását valami olyasmiben, amiben kiemelkedő tehetségnek bizonyult. Az amerikai fociban.
Michael Ohert sikerült felkarolni, tisztában van vele, mekkora szerencséje volt. Később a vele folyatott interjúkban is megemlíti, hogy nagy valószínűséggel sokkal több tehetséges gyerek marad az utcákon, mint amennyit sikerül kirántani a bűnözés mocsarából. Ilyenkor gondol csak bele az ember valójában, hány és hány gyermekélet ér véget idő előtt egy-egy bandaháborúban vagy netán túladagolásban. A nagydarab srácnak mázlija volt, de sok-sok sorstársának nem adatott meg a szerető család, a biztos anyagi háttér.
Persze a történet nem minden, még akkor sem, ha az élet írta. Színészekre is szükség van ahhoz, hogy ráeszméljünk ezekre a dolgokra. Azt hiszem, hogy a több, mint két méteres fiú szerepére talán nehezen lehetett volna találni megfelelőbb személyt, mint Quinton Aaron. Noha nem sikerült túl sok érzelmet az arcára erőltetnie a film folyamán, mégsem mondanám azt, hogy rosszul játszott. Valahogy az egész jelenlétét belengte valami szívfacsaró szomorúság, ami tökéletesen elég volt ehhez a karakterhez.
Viszont van, aki korrigálta őt színészfronton. Megjegyzem, engem általában idegesíteni szokott Sandra Bullock, sosem éreztem őt nagy aktornak, de valahogy ez a szerep tökéletesen passzolt hozzá. Talán dobnia kéne a tingli-tangli romkomokat, mert baromi jól állt neki a szigorú anyaszerep. Tökéletesen megértem, miért a sok jelölés részére, ilyen jól játszani talán még sosem láttam egyetlen filmjében sem.
A többi színész is nyújtotta, ami elvárható volt, több kiemelkedő színészi alakítást viszont nem igazán találtam benne. De keresni sem kerestem. Végig lefoglalt a film, annak minden emberi mozzanatával. Ritkán van olyan, hogy egy filmet azért könnyezek meg, mert happy end a vége. Ez esetben viszont így volt. Nem csak Anne Leigh ejtett könnycseppeket, mikor ott kellett hagynia ezt a nagyra nőtt kisfiút az egyetem kapujában. Férfiasan beismerem, én is.
Ezért is fájó kimondani minden pozitív jelzője ellenére, hogy a film bizony tucatproduktum és talán az egyetlen ok, amiért mégis bekerülhetett az Oscar és hasonló neves díjak bűvkörébe, az az, hogy az USA él-hal az amerikai fociért. És ebben rejlik erőssége. Hisz ki ne imádná azt, ha karnyújtásnyira kerülne hozzá imádott bálványa? Ha megismerhetné, ha filmen láthatná, milyen sok szenvedésen ment keresztül, mire eljutott odáig, ahol most van?
Valószínűleg én is ugyanúgy, feltétel nélkül szeretném, ahogyan az amerikai sportrajongók. A baj csak az, hogy nem vagyok amerikai foci-fan. És a világ nagy része sem az. Így állhatunk értetlenül a sikere előtt és bosszankodhatunk azon, mégis miért lehet az, hogy míg ezt a filmet a tenyerükön hordozzák az emberek, addig több nagyszerű alkotást, mint mondjuk a Blindnesst vagy a Seven Poundsot mellőzik.
Noha a The Blind Side semmivel sem különb a tucatnyi feelgood mozitól, mégis megragad. Talán azért, mert igaz történet és a filmbéli Michael Oher tavaly robbant be az NFL ligába, talán azért, mert alapjaiban véve laza film, ahol nem a rasszizmuson van a hangsúly, hisz az már nem pálya, de talán azért, mert jól esik látni, hogy történhet még csoda, hogy még mindig vannak jó emberek a világon, de a találgatások ellenére sem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy miért működik a film. Egyszerűen működik.
És nem is akárhogyan. Azt kell mondjam, hogy eddig ez a legerősebb alkotás, amit az Oscarral kapcsolatban láttam. Számomra mindenképpen emlékezetes fog maradni, még ha tényleg csak egy is a sokból. Hisz sok filmet szeretek. Ezért is adok rá 9 pontot, holott semmi sem indokolja. De, talán mégis. Reményt adott a már-már megbicsakló, emberekbe vetett hitembe.
Jason Reitman ismét maradandót alkotott a Thank You For Smoking és a Juno után. Nem is csoda, hogy 6 jelölést kapott a film. Hogy mennyit vált be belőle, azt még nem tudni, de csöppet sem szégyenkezhet akkor sem, ha hoppon marad. Mind a rendező/forgatókönyvíró, mind a színészek kitettek magukért. Noha Clooney-nak nem volt nehéz dolga, mégis meg tudta tölteni élettel a karakterét, ahogy Vera Farmiga és Anna Kendrick is. Igaz, hogy a két hölgy csak keveset szerepel, de akkor a maximumot adják.
Ryan Bingham szereti a munkáját. Noha abból áll egy napja, hogy repülőre száll, hogy aztán ismeretlen embereket bocsájtson el a gyáva főnökök megbízására egy másik, távoli városban, mégis szereti ezt csinálni. Szereti a repülőutakat, melyek ideje nagy részét kiteszik, szereti az ételt és italt, melyet az első osztályon szolgálnak fel, szereti a hatalmat, melyet a különböző dombornyomott, platina vagy aranykártyák szolgáltatnak neki, szereti tudatni az emberekkel, hogy az életük még csak most kezdődött el igazán.
Hisz nem csak a lehető legrosszabb pillanattal ajándékozza meg az elkeseredett családapákat, az egyedülálló anyákat, a beteg szülőt gondozó gyermekeket, az idős, valószínűleg soha többé állást nem kapó férfiakat és nőket, hanem próbálja megmutatni nekik, hogy ez nem a vég, újra lehet még kezdeni. Hisz minden nagy ember, aki birodalmat épített vagy megváltotta a világot, ült már abban a székben, ahol ők. Legalábbis ezzel a demagógiával próbálja megetetni a Ryan Binghamat munkáltató cég az újdonsült munkanélkülieket.
De vajon igazuk van? Újra lehet még kezdeni innen? Valószínűleg igen. Elegendő kitartással mindenre képesek vagyunk, ahogy Ryan Bingham is megfogalmazta a maga módján. De tényleg egy olyan embertől kell ezt hallanunk, aki épp most rúgott ki minket? Kell az embereknek a személyes támogatás olyasvalakitől, akit most látnak életükben először és nagy valószínűséggel utoljára is? Nem volna elég egy webkamerán keresztül tudatni velük, hogy vége, ennyi volt, keressenek új állást?
Információs társadalomban élünk. Haladni kell a korral, nem állhatunk meg és szemlélhetjük tétlenül az időveszteséget, hisz ki tudja mennyi pénzünk veszik el ez alatt az idő alatt. Ezért akar átállni a Ryan Binghamat is alkalmazó cég. A repülőutak költségessé váltak, közben pedig fogy az idő. Lassan minden e köré épül, így hát váltani kell. Mit tesz főhősünk, mikor ő válik fölöslegessé? Természetesen próbálja menteni a menthetőt.
Meg akarja mutatni az egész váltást kigondoló, okos ámde merev hölgynek, Natalie-nek, hogy sokkal többet ér egy ember közelsége ezekben a percekben, mint a rideg monitor adta kép. Még akkor is, ha ők mondják ki azokat a szavakat, amiket a legtöbben közülünk sosem akarnának hallani. Ezért kénytelen Natalie útitársául, majd tanítványául szegődni főhősünknek. Csakhogy nem mindenki bírja ezt a melót.
Ennek ellenére Ryan Bingham szereti a munkáját. Minden nap képes tükörbe nézni, még akkor is, ha tudja: szar dolgot csinál. Ha fizikailag már hozzá is szokott a rengeteg utazáshoz és időeltolódáshoz, lelkileg akkor is megviseli a munkája, gondolhatnánk. De esetünkben nem így van. Ryan Bingham szereti azt, amit csinál, sőt, még előadásokat is tart életmódjáról.
A rengeteg levegőben töltött idő miatt azonban nincs családja, nincs otthona. Nem szereti a kötöttségeket és hotelekben száll meg. Kín számára, mikor hazarendelik és panellakásában kell eltöltenie pár napot. Akkor van igazán elemében, mikor ismeretlen emberek és épületek veszik körül. Éli az életét és jól érzi magát. Feleségről és gyerekekről még csak hallani sem akar. Meg van győződve róla, hogy nem magányos. Meg van győződve róla, hogy sohasem lesz olyan ember az életében, akiért változni tudna. Ekkor toppan be életébe Alex.
A nő pont ugyanolyan, mint ő. Mintha élete társát találta volna meg benne. Alex is repüléssel tölti nagy idejét, így mikor ugyanabban a városban járnak, tudnak egymásra időt szakítani. Keresik egymást társaságát, kedvelik egymást. Kötöttségek nélkül. Ryan számára ez maga a Mennyország. Sose gondolta volna, hogy így is lehet tökéletes valami. Párban.
A film rengeteg dolgot nem mond ki, amire a nézőnek saját magának kell rájönnie. Nem rágja a szánkba a nagy tanulságot, de mindenki érzi, mi az. Mindegy, hogy kivel vagyunk, mikor és hol, az a lényeg, hogy minden emlékünk, minden boldog vagy szomorú pillanatunk megosszuk valakivel, így közös emlékké téve a legapróbb rezdüléseinket is. Hisz az élet jobb társaságban. És ami a film nagy előnye, hogy pont olyannal mondatja ki ezt az egyetemes igazságot, aki egész életében mellőzött mindenfajta kapcsolatot.
Noha állandóan jelen van a dráma az Egek Ura szinte minden percében, valamint a film végén Ryan Bingham is rájön arra, milyen magányos is volt egész életében, mégsem kezeljük személyi katasztrófaként a vele történteket. Hisz minden nagy ember, aki birodalmat épített vagy megváltotta a világot, volt már olyan helyzetben, amilyenben ő.
Összegzésként leírnám, hogy milyen érzés volt számomra nézni a filmet: elgondolkodtam, elszomorodtam néha, megmosolyogtam, együtt lélegeztem Ryan Binghammal, annak ellenére, hogy közel sem szimpatikus a munkája. Hisz nem azt láttam, hanem az embert a munka mögött. Azt az embert, aki legbelül magányos, azt az embert, amely mindannyiunkban ott lakozik valahol mélyen. De legtöbbünk hamarabb felnő, mint megtapasztalhatná ezt az érzést. Ryan Bingham nem volt képes felnőni.
A filmhez zseniális zene is párosul, tele van érzelemmel, valahol feelgood film, valahol viszont tömény melankólia és szomorúság. Ez a kettősség az, ami erőssé teszi, ezért jelölték az idei Oscaron 6 díjjal és ezért kap most tőlem 9 pontot.
Folytatom a Serapim Fallsal elkezdett kultúrmisszióm, melyben méltatlanul elfeledett vagy mellőzött filmeket szeretnék bemutatni a nagyérdemű érdemnek. Írásom tárgya egy romantikus film, melyet azt hiszem méltán emlegethetek egy mondatban a Before Sunset/Sunrise és az (500) Days of Summer című remekművekkel.
Évről évre jön ki a sok tucatszemét Hollywoodból és a valóban értékes filmek felett képesek vagyunk elsiklani, képesek vagyunk megrándítani vállunkat ezzel a felszólalással:"már megint egy romantikus film, de hisz már több 100 ilyen és ehhez hasonlót láttam".
Csakhogy. Ez nem az a jól ismert limonádé, nem az a tömény giccs, melyet a Csúf igazságban is láthatunk, nem az a majomparádé, melyet a jól ismert szappanoperák képviselnek. Ezt a történetet mintha az élet írta volna. Közel sem lehet beskatulyázni abba a gyufásdobozba, melyre a következő van felírva: szerelem első látásra, minden tökéletes, majd egyszer csak becsap a ménkű, de a férfi és a nő rájön arra, mennyire is szeretik egymást, aztán hirtelen elfelejtenek minden eddigi problémát és élik boldog és tudatlan életüket, míg meg nem halnak.
Ez a cukormázas hollywoodi verzió, az élet azonban sokszor nem ilyen. Ha elkövetünk egy hibát, az nem fog egy csapásra megoldódni, nem biztos, hogy a másik fél megbocsájt és az sem mindig segít, ha beismerjük, hogy hibáztunk. Hisz egy megtörtént dolgot figyelmen kívül hagyni lehetetlen, ezért nem folytathatjuk ugyanonnan, ahonnan elkezdtük, még akkor sem, ha a másik fél elnézi hibánkat. Hisz már megtörtént, nem lehet elsiklani felette.
A főszerepet játszó Zach Braffet, a Dokik JD-jét most láttam először nagyjátékfilmben, de hitelesen játszotta a döntésképtelen, a hirtelen rászakadt felelősségtől megrémülő 30-as férfit. A többi színész is remekel önmagához mérten, beleadtak apait anyait. Meg tudták formálni a problémákkal küszködő házaspárt, a válságban lévő új családot, a tartós kapcsolatra vágyó és nem vágyó férfiakat.
A film egyszerű emberekről szól, akik ugyanolyan hétköznapiak, mint te vagy én, akik nem biztos, hogy mindig a helyes dolgot cselekszik, akik szeretnek és gyűlölnek, akik már nem tudják, hol a határ, hogy mit éreznek valójában, akik akkor veszik észre, hogy szeretik a másikat, mikor már késő, akik az utolsó utáni pillanatban döbbennek rá, hogy hibát követtek el. Ezekért a dolgokért ilyen hatásos Az utolsó csók, mert mint már írtam, mindez akár veled vagy velem is megtörténhet.
Úgy érzem kicsit becsaptalak titeket, mikor azzal indítottam, hogy romantikus film. Szegről-végről igaz, de azért nem elhanyagolható szerepet kap a dráma is, ami egy nagy szeletet kihasít a tortából. Akadnak humoros helyzetek is, de jellemző az egészre, hogy belengi a melankolikus hangulat, mely a film sajátja és amely sosem hagyja a nézőt önfeledten kacagni.
Mikor épp megfeledkeznénk magunkról, arról, hogy valójában mi is a célja a The Last Kissnek, jön egy húsba maró képsor majd a felismerés. Hirtelen észrevesszük magunkat, elmélázunk azon, hogy mi van akkor, ha mi is hasonlóan bántunk valakivel, ha hasonló fájdalmat okoztunk neki. Rájövünk, hogy ugyanúgy szenvedhetett, ahogyan ezek az emberek az orrunk előtt. Ilyenkor legszívesebben arcon képelnéd magad, de nem teheted, mert ez annyiszor megtörténne a filmezés alatt, hogy a végén zsibbadtan és a tenyeredtől vörös arccal kelnél fel a kanapéból.
Örülök, hogy rátaláltam erre a gyöngyszemre, mindenkinek ajánlom, akik már megcsömörlöttek a hollywoodi giccs és nyáltengertől, de mégis egy romantikus filmre vágynak. Meg persze mindenki másnak is.
Mégis talán a legnagyobb előnye, amiért ajánlom, az az, hogy bele tudtam magam élni az élethelyzetekbe, néha legszívesebben felpofoztam volna a főszereplőt, néhol eleresztettem egy-egy félmondatot is: ne, ne te idióta. Erős érzelmeket vonaltat fel, hat az emberre a film, egyszóval 9/10.
Kezdhetném azzal, hogy a Pixar megint megcsinálta, de nem fogom. Azért nem, mert szerintem a stúdió most messze felülmúlta önmagát. Miért? A válasz egyszerű. Az Up dráma, melyben hangsúlyt kap az emberi tragédia, néhol egy kis humorral téve kevésbé fájóvá azt. Meseként már-már alig kezelhető, sokkal inkább egy fantasztikus kaland, mely szívhez szóló, ám olykor-olykor szívfacsaró is egyben. Ennek ellenére mindenki meg fogja találni benne a korosztályához szóló tartalmat, kicsik és nagyok is egyaránt jól szórakozhatnak rajta.
A kaland egy 10 perces 'némafilmmel' kezdődik, melyben megismerhetjük a fiatal Carlt és a fiatal Elliet, akik arról álmodoznak, hogy egyszer eljutnak Paradise Fallhoz, Dél-Amerika legnagyobb vízeséséhez. Telnek-múlnak az évek, összeházasodnak, házat vesznek, felújítják. Szeretnének gyerekeket, ám Ellie elvetél, ezért egyetlen álmuk az utazás lesz. Egy nagy befőttesüvegben gyűjtögetik az útra elegendő pénzt, ám a sors minden alkalommal közbeszól és minden alkalommal másra kell. Carl és Ellie megöregednek, az álom szertefoszlik. Még mindig ott vannak egymásnak, ugyanúgy szeretik egymást, ahogyan régen, de Ellie megbetegszik, majd a kórházban meghal.
Az első 10 perc az, amiért azt írtam az első bekezdéseben, hogy a Pixar túlszárnyalta önmagát. Annyira szomorú, annyira valóságos, mintha az élet írta volna. A stúdió eddigi műveiben is megvolt mindig az üzenet, de ennyire hatásosan még soha nem lett tálalva animációs filmben. Ha kicsit is szentimentálisabb hangulatomban vagyok, biztos, hogy elmorzsolok pár könnycseppet a szemem sarkából a felgyülemlett érzelmek, az együttérzés, a szeretet és a meghatottság miatt. És ez igaz a másfél órás játékidő több jelenetére is. Annak ellenére, hogy főként gyerekeknek szól, az egészet átlengi a szomorúság, a kilátástalanság és nem utolsó sorban a magány.
Az események után Carl magába fordul, gyerekek híján egyedül tölti öreg napjait az Ellievel közösen vett házban. Körülötte minden változik, a régi házak helyén felhőkarcolókat építenek, már csak az ő háza áll a befektetők útjába. Egy szerencsétlen baleset következtében Carl megsebesít egy munkást, ezért arra kényszerül, hogy otthagyja szeretett otthonát, az egyetlen dolgot, ami még Elliehez köti és az öregek otthonába vonuljon. Másnap megjelenik a két gondozó, ám Carl egész éjszaka azon dolgozott, hogy ne kelljen velük mennie. Milliónyi színes léggömbbel kiemeli házát az épülő vastornyok árnyékai közül, hogy elinduljon élete utolsó kalandjára és elérje azt a helyet, melyről feleségével mindig is álmodtak.
A karakterek és a történetmesélés egyszerűen mesteri. Habár néhol nagyon elnagyolt, ennek ellenére a látvány is elsőrangú. A 3D nem tolakodó, ahogy mostanában oly népszerű, sokkal inkább belesimul a környezetbe és nem helyettesíti a történetet, csupán kiszolgálja azt. A lufikhoz hasonlóan gyönyörű dolgot ritkán látni animációs filmben, vagy úgy egyáltalán bárhol.
Carl annak ellenére, hogy egy mogorva öregúr, nagyon szerethető, a szereplők mindegyike a kaland végére megváltozik, személyiségük fejlődésen megy keresztül, van, akinek jó irányban és van akinek rossz irányban. Megszeretjük a karaktereket és együtt izguljuk végig kalandjukat. Velük félünk, velük nevetünk és szorítunk nekik, nehogy bajuk essen. Velük éljük át ezt a csodálatost felfedezést és leszünk életük részei.
Kalandjaiban Russellel, egy cserkészfiúval osztozkodik, akinek eltökélt szándéka, hogy segítse az öregeket, mivel csak így kaphatja meg az öregek segítéséért járó kitüntetést, mellyel rajparancsnokká léphet elő. Russelhez és Carlhoz csapódik a különös madár, Kevin és a beszélő kutya, Dug is. Találkoznak Ellie és Carl példaképével, Charles Muntzal, kinek hatására akarták felfedezni a világot és Paradise Fallst, akiről egy csapásra semmivé foszlik az istenített kép és megláthatjuk a valódi arcát, mely sokkal keményebb, mint amit a külső takar.
A karakterek sokkal árnyaltabbak, mint eddig bármikor. Mindegyik szereplő személyiséggé lép elő, lehúzva magáról a 2D-s skatulyát. Minden cselekvés hátterében érzelmek állnak, egyik karakter sem sekélyes, mindnek van motivációja, egyéni mondanivalója, saját tragédiája. 
Itt meg kell említenem az egyetlen negatívumát a filmnek, mert bármennyire is szerethető, mégsem lehet elmenni mellette. Ami mégis rosszabbá teszi az animációs filmet, mint a Wall-E, az a gyerekekhez való görcsös ragaszkodás. Hiába ugyanis a mélyebb mondanivaló, ez mégis mind elveszik, súlytalanná válik az által, hogy belecsempészték a madarat és a beszélő kutyákat. Természetesen ezt is magas színvonallal teszik, de mégis. Próbáltak egy minden korosztálynak élvezhető alkotást készíteni, de sajnos elcsúszott a mérleg nyelve a gyerekek felé, ami érthető, hisz egy szerethető mesét akartak csinálni, mely tanulsággal szolgál és tanítja a fiatalabb nemzedéket a szeretetre.
Kihagyott ziccernek éreztem ezért az Up-ot, a Pixar meghátrált a dráma teljes kibontakozásától, hagyta, hogy visszacsorogjon a megszokott mederbe a film, de ennek ellenére lepontozni nem fogom, mert bőven akad pillanat benne, amely feledhetetlenné teszi. Gyönyörű kezdet, humoros jelenetek, szeretnivaló karakterek, izgalmas kalandok, csodálatos végkifejlet. Ezzel lehetne jellemezni a filmet, ami számomra 9 pontot ér. Felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb és mindenkit csak buzdítani tudok arra, menjetek moziba, nézzétek meg, ne hagyjátok ki.
Az az igazság, fogalmam sincs, hogy álljak hozzá az íráshoz. A film annyi mindenről szól és olyan mély mondanivalója van, mely csak kevés közönségfilmnek adatik meg. Éles társadalomkritika is meghúzódik a sorok között, melyre ha rálel az ember, szó szerint szemen köpi azt. Másodjára néztem, de még mindig nem találom a megfelelő szavakat. Mivel is kezdjem? Talán a megfelelő a fogadtatás lenne.
Rengeteg helyen olvastam, hogy volt, akinek nem tetszett a film, nem értették és hogy csak egy újabb hollywoodi szemétmaszlag az egész. Tény, hogy rengeteg dolog történetik a filmben, de mért vagyunk ennyire egysíkúak? Miért csak az a jó, amit ismerünk? Miért kellene egyetlen nagyobb cselekményfolyamot megjelenítenie? Szerintem sokan nem számítottak ennyire összetett filmre, mikor jegyet váltottak rá, de ha már egy kicsit is gondolkodni, érezni kellene, akkor már rögtön szar?
Sokan felhozták, hogy rengeteg logikai hiba van a filmben. Erre csak azt tudom felelni, persze. Mondj egy olyan alkotást, amiben nincs. A forgatás kezdetétől az utolsó tollvonásig sok idő telik el, egyértelmű, hogy csúsznak be hibák. Miért lebeg 20 éven keresztül az anyahajó? Tényleg tudnunk kellene? Hisz nem földi eredetű, teljesen máshogy működik, hogy is érthetnénk meg a működését. Miért értik egymás beszédét az emberek és a földönkívüliek? 20 év telt el, valószínű, hogy megtanulták, nem? Minden egyes momentumra van magyarázat, csak gondolkodni kéne egy picit.
Azért megnyugtató, hogy sokan viszont odáig voltak a filmért. A kritikusok imádják, a legtöbb ember is, egyszerűen nehéz túltenni magam azon, valaki hogyhogy csak egy maszlagot lát az egészben. Persze mindenkinek szíve joga azt gondolni a filmről, amit akar, de legalább magyarázatot adjon rá. Annyi, hogy szar, fura, nem tetszett vajmi kevés.
És akkor a történet. Igazából bármit írni spoileres, de az alapkonfliktust már úgy is ellőtték a trailerekben. Megérkeznek az idegenek Johannesburg fölé egy hatalmas űrhajóval, ám nem veszik fel a kapcsolatot a külvilággal, nem történik semmi mindaddig, míg a katonaság nem cselekszik. Felküldenek egy csapatot, mely lyukat vág az űrhajón, majd ami a szemük elé tárul, az maga a pokol. Az űrlények (garnélarákok) betegen, teljesen lefogyva, állati szintre süllyedve élnek a hajón. A miértjét csak találgatások övezik, valójában senki sem tud semmit. Letelepítik őket egy számukra elkülönített telepre, a District 9re. A lakókat zavarják a garnélák, ezért közös összefogással sikerül rábírni a kormányt, hogy telepítsék el őket egy másik táborba.
Ez tényleg csak a legalapabb tudnivaló, az egész történet egy kis töredéke. Az egész film alapja az apartheid, mely elég mély benyomást gyakorolt magára a rendezőre, hisz ő is Johannesburgban született. Már régóta dédelgetett álma volt nagyvászonra vinni elképzeléseit és Peter Jackson segítségével sikerült is neki. Nem is akárhogyan. A film amerikai szemmel minimális 30 millióból készült, ennek ellenére látványosabb, mint jónéhány hollywoodi produkció, melyre két-háromszorosát költötték.
A filmet nagyjából két részre lehetne osztani. Az első fele inkább dokumentarista stílusban készült, interjúkkal teletűzdelve. Itt mutatják be a johannesburgi helyzetet, a District 9et és hogy milyen körülmények uralkodnak ott. Bemutatja a kilakoltatás előtti napot, ami egészen addig tart, míg főszereplőnkkel megtörténik a baj. Aztán 90 fokos fordulatot vesz és átcsap egy fantasztikus akcióorgiába, mely a végéig állandó pörgéssel lát el minket. 30 millióból olyan látványt hoztak össze a tisztelt szakemberek, hogy egy darabig magunkhoz sem igazán térünk. Besegített a Weta, mely az űrhajót és leszállóegységet készítette, valamint egy kisebb cég is, akinek a garnélákat és a többit köszönhetjük.
Sok helyen lehet olvasni akár kritikában, akár kommentekben, hogy unták az első felét. Szerény véleményem szerint zseniális volt, és nem sajnáltam volna, ha még eltart egy jó darabig. Hiába na, odavagyok a dokumentarista stílusért. Külön pirospontot érdemelnek a biztonsági kamerás beállítások és a kézikamerázások. Érdekes volt hallgatni az interjúkat, hogy egyesek hogy vélekednek az egészről és jó volt látni, hogy vannak a vélemények között is ellentétek.
A főszereplő Sharlto Copley nem hivatásos színész, Neill Blomkamp spanja. Néhol kissé zavart a srác akcentusa, meg a sok FOK! felkiáltás, de amúgy meg teljesen jó volt, főleg, hogy elég sok szövegét improvizálta. Tehetségesen játszotta a hétköznapi kisegérből hirtelen keresetté vált tagot. Habár az elején ellenszenvesen viselkedett, nem igazán lehetett együttérezni vele, a végére egy hatalmas jellemfejlődésen ment át. A két CGI főszereplő meg a valaha volt legszerethetőbb karakter Wall-E után, akikért tudunk izgulni és a végén együtt örülni velük.
Egyébként az egész filmre érvényes, hogy ismeretlen arcokkal is tökéletesen működhet egy film. Nem kell hozzá Oscar-díjas színész, nem kell olyan ember, akinek az arca az újságokból vigyorog ránk. Talán ez is erősíti azt az érzetet, hogy ez bármelyik közalkalmazottal megtörténhetett volna. Lehettél volna te, de akár a szomszédod vagy netán a legjobb barátod is.
A film egy másodpercig sem unalmas, még ott sem, ahol az alaphelyzetet vázolja fel, utána pedig már végképp nem áll le, végigsuhan az akció a szemünk előtt és örökre bevési magát az agyunkba. Bátran ki merem állítani, hogy kategóriájában az idei év legjobbja, valamint az utolsó pár évben sem láthattunk ennél jobb, összetettebb, tartalmasabb sci-fit. 9/10, de nem tudnám megmondani, miért nem 10/10, egyszerűen így érzem.
Tarantino 10 évig foltozta a forgatókönyvet és azt kell mondjam, minden rezdülésében meglátszik. A film szinte tökéletes, de legalábbis Tarantino eddigi legkiforrottabb műve. Habár nálam még mindig a Ponyvaregény van az első helyen, de nagyon közel állt hozzá, hogy letaszítsa trónjáról. Így viszont ez "csak" az ezüstérmes a rendező eddigi munkái közül, a bronzt pedig a Kutyaszorítóban kapja.
A történet szerint van egy csapat amerikai-zsidó katona, akiket ledobnak az ellenséges vonalak mögé Franciaországba, hogy ott nácit öljenek. Közbe jön a Kino Hadművelet, ami egy Hitler ellen irányuló terror-akció, de hogy mi is a lényege pontosan, az már talán spoiler lenne, még akkor is, ha a trailerben ellőtték, ezért nézzétek meg a saját szemetekkel a moziban.
A film talán közel sem lenne ilyen jó, ha a színészek nem teljesítenek így. Aldo Raine-t alakító Brad Pitt valami zseniálisat alkotott megint a betanult akcentusával, ő hozza a poénok nagy részét is, de néha elég csak az arckifejezéseit nézni, rögtön elkapja a vigyorgás az embert. Mindenképp meg kell még említeni a Hans Landa-t alakító Christoph Waltzot, hisz az ő játéka vitte a pálmát. Az első perctől kezdve olyan feszültséget teremtett, hogy öröm volt nézni.
Mindenki kitett magáért, a Medve zsidó, Eli Roth ugyanúgy, mint az élete legjobb és legnagyobb szerepét kapott Til Schweiger. Nem is tudnék mindenkit felsorolni, hisz az összes szereplőt külön bekezdésben dícsérhetném, mert mindannyiuk játékában volt valami egyedi, ami emlékezetessé teszi őket. Tarantino ismét remek szereplőgárdát kapott össze, el kell ismernünk.
A forgatókönyv, mint már írtam, nagyon összeszedett, a párbeszédek zseniálisak, az első perctől kezdve magába szippantja a hangulata az embert és a végéig nem is ereszti, de úgy, hogy közben a 155 percnyi játékidő mindössze másfél órának tűnik. És ez a jó film, mikor nem az órádat nézed, hogy mikor lesz már vége, hanem nézed a filmet és hopp, egyszercsak vége. Az egész film tempója ráérős, de a jelenetek feszültséggel telik, mert sosem lehet tudni, hogy mi lesz a következő lépés.
Megjelenik a Tarantinora jellemző fejezetekre bontás, valamint az időbeni ugrálás, de már korántsem olyan mértékben, mint mondjuk a Kill Billben. Aprópó Kill Bill. Aki ugyanezt várja a filmtől, csak háborús környezetben, azt el kell szomorítsak, mert közel sem a harcon van a hangsúly, hanem a zseniálisan megírt párbeszédeken.
És akkor a negatívumokról is essen pár szó. Nekem a harcjelenetek közel sem tetszettek annyira, mint amennyire kellett volna. Írhatnám még a néhol feltűnő felesleges erőszakot, de mivel Tarantino film, ezért nem írom. Egyszerűen nem mindig éreztem azt, hogy erre most szükség volt. Ettől függetlenül zseniális a mozi, mindenképp érdemes megnézni.
Elérkeztünk a pontozáshoz, és akkor most rögtön le is írom mennyit kap: 9/10. Nem ez Tarantino legjobbja, de csak egy kicsi választotta el tőle. Mikor néztem teljesen lekötött, nem foglalkoztam az idővel és semmi más problémával sem, csak a filmmel. És ez a jó film ismérve.
Richard Matheson novelláján alapuló történet Will Smithel, aki nagyon nagyot nőtt a szememben a Boldogság nyomában óta. Ott mutatta meg igazán, mire is képes. Jól áll neki a dráma, és ez itt is előjön.
2009ben feltalálják a rák ellenszerét, egy vírust alakítanak át, hogy az többé már ne ártson, csak segítsen legyőzni a rákot. Rengeteg emberen tesztelik, akik egy darabig tünetmentesek, ám a vírus mutálódik, és sokkal halálosabb, mint előtte. A Föld népességének 90%át kiírtja, a többiből pedig vad, irányíthatatlan, húsra éhes lényt csinál, akik hevesen reagálnak a napfényre (legjobb szó rájuk a zombi-vámpír). De van egy ember New Yorkban, Robert Neville, aki immunis a vírusra. 3 évig dolgozik azon, hogy megtalálja az ellenszert, ám egyre elkeseredettebb, egyre kilátástalanabb a helyzete.
A helyszín maga fantasztikus, nagyon illik egy posztapokaliptikus világhoz. A házak romosak, mindent benőtt a növényzet, a városban szarvasok és oroszlánok rohangálnak, mindenütt üres járművek, kocsik, buszok, hajók. A lakásokban minden úgy van hagyva, ahogyan 3 évvel ezelőtt, az evakuáláskor hagytak. Sehol egy lélek, pedig New Yorkban vagyunk.
Robert minden nap szétküldi rádióüzenetét, melyben túlélők után kutat, 3 évig sikertelenül. Minden nap elmegy a dvd-kölcsönzőbe és kivesz egy filmet. ABC sorrendben halad, és már a Gnél tart. Minden nap átkutat pár lakást élelemért, konzervekért. Minden nap lemegy a laboratóriumába, és kutatja az ellenszert. Magányos, hisz senkivel sem beszélt már 3 éve, kivéve a kutyájával, Sammel.
Meglepő módon Bob Marley dalok csendülnek fel a műben, aki személy szerint is az egyik kedvenc előadóm, így nagy örömöt jelentett számomra, mikor meghallottam a Stir it upot, vagy a Three Little Birds-öt. Iszonyatosan illettek a képbe, nagyszerű hangulatot adtak végig a filmnek.
Ha már hangulat, akkor ezért is kijár egy pirospont. Nagyon jól ábrázolta a rendező a magányt, a magárahagyottságot, a félelmet a Fertőzöttektől, az elszánt küzdelmet az ellenszer megtalálásáért, a szeretetet egyetlen társa, a kutya iránt.
Összességében véve egy nagyon tartalmas, fantasztikus hangulatú és elsőrangú látványvilágú filmet kaptunk, olyan zseniális színésszel, mint Will Smith. 9/10.
Nah szóval van ez a Bale srác. Én mondom nektek tud valamit. Vagy az ügynöke választ neki piszkosul jó szerepeket, vagy egyszerűen mázlista. Erre mondják azt, hogy amihez hozzányúl, arannyá változik. Volt itt ugye Sötét lovag, A tökéletes trükk, Corelli kapitány mandolinja és most jön a Terminátor - Megváltás. A filmek is piszkosul jók, emellet az alakítása is figyelemre méltó. Az Equilibrium attól, mert Sci-fi, nem igazán a látványra épül, inkább le akar minket szögezni a képcső elé (szerencsésebbeknél folyadékkristály). Ez sikerül neki, nálam legalábbis.
Bármennyire féltünk tőle, kitört a III. világháború, de mint az előző kettőt, ezt is túléltük valahogy. Azonban minden eddiginél több szenvedés és gyötrelem tépázta meg az emberiséget, ezért végleg nemet akarnak mondani a háborúknak. Rájönnek, hogy az erőszakot az érzelmek szülik. Olyan érzelmek mint az irigység, a hatalomvágy és nem utolsó sorban a szeretet. Kifejlesztenek egy szert, ami ezeket megszünteti, továbbá minden olyan médiát vagy alkotást, ami az érzelmeket közvetíti, elpusztítanak. Gondolok itt festményekre, könyvekre és filmekre. Az emberek némán, egyszínű ruhában, szürkén és érzéketlenül élik a mindennapjaikat. A család is már csak formális intézmény. Azonban van egy maroknyi ellenálló, akik megpróbálnak normális ember módjára élni. Küzdenek a felsőbb hatalom ellen. Ők nem szedik be a szérumot és megpróbálják megóvni a műkincseket. A lázadók likvidálására szolgál egy különlegesen kiképzett egység, a Grammaton. Ennek az elit kommandónak a legjobb katonája John Preston (Christian Bale). Tökéletes katona, a rendszer híve, mígnem egy nap végleg felhagy a szérum adagolásával és újra megismeri az emberi érzelmeket.
Kövezzetek meg, de Bale-en kívül egyedül Emily Watson-t ismerem a szereplőgárdából és tőle is csak egy filmet tudok. Mint mondtam, Bale játéka hozza a papírformát, hiába részletezném, tudjuk, hogy jó. Ahogy átváltozik érzéketlen bábuból egy normális emberi lénnyé az szerintem fenomenális. Másrészről viszont nem sok mimikát vagy érzelmet kellet a színészeknek az arcukra varázsolni, hiszen pont ez volt a lényeg, hogy érzelmek nélküli életet kellet bemutatni. De ha jobban belegondolok, épp ezért is nehéz az egész. Kisebb nagyobb hiányoságokkal ugyan, de a színészkedés sikeres volt.
Összegezve a látottakat nagyon jó film, több ismerősöm ajánlotta és okkal. Azonban valahogy mindig találtam hiányosságokat magában a történetben. Ha nincsenek az embereknek érzelmei, akkor nincs meg az az ambició, hogy felfelé lépkedjenek a ranglétrán, vagy attól függetlenül, hogy szedték a szert, ugyanúgy jelen volt bennük az irigység, a harag, netán a kíváncsiság. Mindegy ennek ellenére tetszett, ez már csak az én kötözködésem.
A film másik érdekessége, hogy az akciójeleneteket, mint egy táncot úgy megkoreogrefálták, ahogy néztem elhittem, hogy "Az annnnya ezt tényleg nem találja el a golyó!". Megvan a filmben a kellő csavar is, az izgalom és még sorolhatnám. De mégsem ezért fogott meg. Ahogy láttam a filmben a nagy dillemákat, ami elé Preston-t állították elgondolkoztam, Én hogy tennék. Átadjam a kutyát és megölik, vagy a lebukás nagy rizikójával mentsem meg. Eléggé határozott ember vagyok, de nagy fejfájás árán tudtam csak eldönteni mit tennék a helyében és ezért jó a film. Amikor nem csak látod és élvezed a látottakat, hanem hirtelen a szereplő gondjait is a magad vállán érzed. Erős képihasonlat, de olyan, mint egy könyv.
Elgondolkoztam a film nézése közben, hogy tényleg lehet-e érzelmek nélkül élnünk? Az embert pont ez emeli az állatok fölé, hogy érzelmeinket megtudjuk mutatni és képesek vagyunk gátat szabni nekik. Viszont ha nincsenek érzéseink, akkor megakadályozhatjuk az erőszakot, valamint azt is lehet elérhetjük, hogy ne érjen minket csalódás vagy bánat. Üresek lennénk így, nem tudna bennünk semmi megsérülni. De pont e miatt az üresség miatt nem lenne élhető az élet. El kell fogadnunk, hogy az élet viszontagságaitól leszünk erősek, tapasztaltak és bölcsek. Csak megkell tanulni túlélni őket. Bárhogy is küzdünk ellene, az ember egy erőszakos létforma, és ez benne van a vérünkben. Ha fel is találnák a szérumot, akkor is erőszakosak maradnánk, ezen nem változtathatunk.
Már csak a pont maradt hátra. Bármennyire is szőrősszívű akartam lenni 9/10-nél alább nem adom. Jó film, mindenki nézze meg, ha nem is a mondanivalója miatt, de az akciók miatt mindenféleképpen érdemes.
Senkit se ijesszen el az, hogy még nem hallott erről a filmről, mert attól még zseniális darab. Nem csak az agyonhájpolt cuccok a nyerők, bizony néha nagyobb hatással van az emberre egy-egy olyan film, melyről még sosem hallott. Biztos megesett már veletek is az ilyen. Beraktok egy dvd-t a lejátszóba, haverok unszolására, hogy márpedig igenis jó film, és a végén kiderül, hogy tényleg. Elkezditek nézni, és arra lesztek figyelmesek, hogy egyszer csak vége. A köztes idő, az a másfél óra meg csak hiphop eltünt. Magába szippantott a film, és észre sem vettétek, hogy valami történt otthon, például hazaért valaki, ilyenek. Nos, én pont így voltam ezzel.
A történet egy férfiről szól, aki egy neves dohánygyártó cégnél dolgozik mint PR manager, és tulajdonképpen nem áll másból a munkája, minthogy egész nap a cigi mellett érvel és próbálja vonzóvá tenni az emberek számára azt, a nyilvánvaló mellékhatások ellenére is. Szar meló, mindenki utálja, feleségétől elvált, bérelt lakásban él, fiát is csak hétvégente látja. Ám ő szereti munkáját, jó abban amit csinál. Nagyrészt a ő életének néhány mozzanatát mutatja be a film, amolyan igazi feelgood szerűen.
Aaron Eckhart, alias TwoFace marha jól játsza a szerepét, ezzel a filmmel mostmár tényleg megkedveltette magát velem. Negatívum Katie Holmes, dehát hol nem? Szegény kicsi lány nagyon nem szimpatikus, nem tehet róla. Rendezői székben Jason Reitman, aki azóta már rendezett egy Oscar-díjjas Junot is. Első filmként igen erős kezdés, le a kalappal. Amúgy a filmet Golden Globe díjjra is jelölték 2007ben, sajnos nem kapta meg, helyette a Dreamgirls nevű Beyonce film zsebelte be. Nem mondom, hogy nem megérdemelten, mert még nem láttam, de én így láttatlanban is megadtam volna ennek a filmnek, már csak azért is.
Összefüggő, kerek történetet ne várjunk, inkább csak egy rövid intervallum a föszereplő, Nick Naylor életéből. Mindenkinek bátran ajánlom, még nem dohányosoknak is, sőt azoknak is, akik kerek perec elutasítják még a gondolatát is a ciginek, mert noha arról szól végig a film, egyszer sem gyújtanak rá a színészek. Megváltani nem fogja a világot, megváltoztatni az emberek gondolkozását a cigi és dohányzó társaik felé mégúgysem, de szórakoztatásra bőven elég, sőt.
Jah plakát nagyon zorall, indafotón van másik is. Hiába na, én is dohányzom, mostanában egyre sűrűbben, környezetem nem nézi jó szemmel, mért is tenné? Ha tudomásul vesszük, ha nem, attól még végső soron rákot és halált okozhat. Igazából engem nem érdekel, túl rövid az élet ezen gondolkodni. Jól esik rágyújtani, és ezt senki nem veheti el tőlem. Hangozzon ez most így akármilyen rosszul, nemdohányosok úgysem érthetik meg. A film egyébként zseniális, témától függetlenül 9/10.
Iratkozz fel, ha gyorsan akarod megtudni, frissült-e az oldal.
