Mikor két évvel ezelőtt beültem a moziba, még fogalmam sem volt, mi fán terem Vasember. Aztán két óra elteltével csak ültem a székben, néztem ki a fejemből, vigyorogtam mint a vadalma és újra át akartam élni azt a kalandot. Azóta már számtalanszor láttam és talán nem hazudok, ha azt mondom: a Vasember rántott bele a képregényfilmek világába, azóta imádom a témát, azóta lesem az adaptációkról szóló híreket.
Sokat köszönhetek a filmnek, kötődöm hozzá, gondolhatjátok hát: hatalmas drukk volt bennem. Drukkoltam a filmnek, hogy ne egy tucatszar folytatást kapjak, drukkoltam a rendezőnek, hogy el ne szúrja az egészet és drukkoltam magamnak, hogy ne legyenek túl nagyok az elvárásaim, hogy ne koppanjak olyan nagyot, ha esetleg...
De az az igazság, hogy nincs esetleg. A Vasember 2-től éppen azt kaptam, amit vártam. Nem több egy egyszerű blockbusternél, de annak tökéletes. Szórakoztat, megnevettet, beszippant magába mindezt úgy, hogy észre sem veszed és már a végefőcím pereg.
Persze ez nagyban köszönhető Robert Downey Jr.-nak, aki már nem az a színész, aki egykoron a drogok mámorába menekült, hanem az a zseniális aktor, aki megajándékozott minket már megannyi nagyszerű alakítással. Ennek ellenére legtöbben Tony Starkként fogják számon tartani, ami nem is csoda, hisz ismét bebizonyította: Vasember a legcoolabb szuperhős. Egyszerűen nem lehet nem szeretni azt az önimádó/önpusztító playboy-t, akit a színész kelt életre. Mind Tony Starkként, mind Vasemberként messze a leglazább képregénykarakter, akit ismerek.
Downey Jr. képes lenne elvinni a hátán az egész filmet, de hál isten erre semmi szükség, hisz a többi karakter is jelen van, szerves részét képezik az egésznek. Noha a főgonoszok nem a legerősebb karakterrajzzal megáldott képregényes ellenfelek és nem is erről fogjuk megismerni a Vasember filmeket, mégis mindnek van motivációja, még ha lepkefingnyi is.
Az orosz Ivan Vanko, alias Whiplash szerepére keresve sem találtak volna jobb színészt, mint Mickey Rourke, noha oroszsága csak a borzalmas magyar szinkronjában és a vodka vedelésében merült ki. Hiába a klisés karakter, mégis érdekes tud maradni, annak ellenére, hogy nem sokat van képernyőn, így kibontani sem igazán tudták a személyiségét. Habár erre, őszintén szólva, ebben a filmben nincs is nagy szükség, hisz nem egy TDK szintű, karaktereken alapuló, morális témákat feszegető dráma, hanem egy a végletekig szórakoztatásra szánt, annak minden funkcióját tökéletesen betöltő blockbuster. Whiplash pont eléggé érdekes motivációval rendelkezik, pont eléggé érdekes a cél, amit kitűzött maga elé ahhoz, hogy ne váljon unalmassá és önmagát ismétlővé.
Ugyanennyire felszínes, de a végletekig szórakoztató a ripacs pojáca, a másodrangú fegyvergyáros Justin Hammer karaktere, akit Sam Rockwell rutinosan és játszi könnyedséggel keltett életre. Át lehetett érezni játékában a mindig háttérbe szoruló, a mindig csak másodikként említett fegyvermogul karakterisztikáját, aki helyzetéből adódóan csak az ezüstérmes, a dobogó második fokára fellépő örök vesztes.
Szintén új szereplő a kecses mozgású, ám annál veszélyesebb kémnő, a S.H.I.E.L.D. tagja, a Fekete Özvegy is, akinek megformálásánál Scarlett Johansson mellbedobásnyi előnnyel Gwyneth Paltrow elől halászta el a férfi tekinteteket és vette le lábukról őket, így köztük engem is. Ha nem vágta rá valaki azonnal Tony magaslabdájára, hogy én is, az szégyellje el magát, de rögvest.
Terrence Howard cseréjével sem volt különösebb probléma, noha Don Cheadle közel sem olyan karizmatikus, mint elődje, így talán nem is olyan laza figura, mint várnánk és mint az első részben láthattuk, de becsületére legyen mondva: megbirkózott a feladattal, ami szinkronhangjáról már nem mondható el, bár szokni kell. War Machine-ként pedig éppoly jó, mint Downey Jr. Vasemberként. Mintha rá írták volna a szerepet, mintha rá öntötték volna a vashacukát.
A visszatérő szereplők is hozták az elvárt szintet, Samuel L. Jackson, mint Nick Furry még mindig übercool, Gwyneth Paltrow, mint Pepper Potts még mindig megfelelő ellenpólusa Robert Downey Jr. egocentrikus, önpusztító karakterének, Jon Favreau, mint a rendező és egyben Tony Stark testőre ismét hozta a maga kis gegjeit és feltűnik az első részből ismert Coulson ügynök is, aki most sokat nem tesz hozzá a cselekményhez, viszont akihez a végefőcím utáni kis jelenet köthető, ami mellesleg nagyszerűen megalapozza a The Avengers mozit, ahogyan Amerika kapitány pajzsa is.
Ha már felvázoltam a karaktereket, muszáj ejteni pár szót a történetről, hisz arról is beszélhetünk, nem csak úgy, mint az átlag blockbustereknél, amikben a sztorinak se füle se farka, csupán azért van, hogy összekösse a végeláthatatlan akciófolyamot. Itt nem erről van szó, szóval aki hasonlót vár, az nagyot fog koppanni. Mindössze 2 nagyobb akciójelenet van benne, ami kevésnek tűnhet a folytatás tényéhez képest, de ne csüggedjetek: baromi látványosak, szóval garantált, hogy minden akcióbuzinak összefut majd a nyál a szájában azokat látva.
Tehát a történet ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész leadja: a bevezető képsorok alatt hallani, ahogy Tony Stark egy hirtelen ötlettől vezérelve bevallja ország-világ előtt, hogy ö Vasember. A kormány és így a szenátor rögtön tárgyalásokba kezd a bejelentése után duplájára hízott májú Tony-val, hogy az általuk fegyvernek vélt Vasember páncélt átadja a hadseregnek. Feltűnik a színen Justin Hammer is, aki egyezséget köt az állammal, miután Stark nem hajlandó megosztani a technológiát: ígéretet tesz rá, hogy elkészíti a Vasember páncélt. Mindeközben Ivan Vanko már a sufnituning Whiplash szerkóját hegeszti garázsában és bosszúját terveli az ellen az ember ellen, aki tönkretette életét.
Feltűnik a színen a S.H.I.E.L.D. is, élén Nick Furry-val és Natasha Romanoffal, a Fekete Özveggyel, hogy segítsenek Tony-nak, aki az ARC reaktorával és annak palládium hajtóanyagával egyre jobban mérgezi magát. A cél egyszerű, egy új energiaforrás kell, mellyel megmentheti életét, ám a kivitelezés már kevésbé.
Legnagyobb félelmem az volt a filmmel kapcsolatban, hogy nem fogja elbírni azt a rengeteg karaktert, amit felvonultatnak és összeroskad azok súlya alatt, ahogyan a Pókember 3 is tette. Szerencsére Justin Theroux-t nem olyan fából faragták, mint a Raimi tesókat, egyszerű könnyedséggel tudott lavírozni a tucatnyi karakter között, így egységes egészt létrehozva, amelyből bármelyik forma hiánya rögtön feltűnne.
A film önmagáért beszél, méltó utódja az első résznek, rengeteg poénnal és nevetéssel, ami természetéből és a helyzetéből adódóan nem megy át kínos kacajba, ahogyan a Transformers 2. részénél már tapasztalhattuk. Végig leköt, szórakoztat, mindezt brutál jó CGI-vel. Szóval pont azt teszi, amire vállalkozott.
A Vasember 2 számomra bebizonyította, hogy Tony Stark még mindig a leglazább arc, akit a képregényes történelem létrehozott, aki AC/DC-re érkezik a Stark Expora, aki részegen flangál páncéljában és nem utolsó sorban: aki magára vállalta, hogy megvédi hazáját és aki kijelentette: "Én vagyok Vasember."
8/10, minden teketóriázás nélkül, a bő lére eresztett mondandóm után.
A film legnagyobb és talán egyetlen hibája, hogy a mindfuck a végén el is marad, meg nem is. Én személy szerint egy kicsit csalódottan pislogtam bele a felvillanó fényekbe a végefőcím után, de aztán nem hagytam magam legyűrni, átlapoztam magamban a forgatókönyvet és végül is sikeresen két vállra fektettem a csalódottságomat.
Hogy miért? Nos, azt mindenképpen be kell vallani, hogy láttunk már hasonló filmet hasonló csattanóval a végén (direkt nem írok példát), de ilyen profin prezentálva még csak keveset. Hiába nincs leteszem-az-arcom-a-szék-alá érzés, hiába lehet már előre tudni a végkifejletet, mégis az az út, ami addig elvezet minket a Viharsziget sötét és nyirkos épületeiben, az valami hátborzongatóan kegyetlen és nagyszerű. Hiába na, Scorsese ért a filmkészítéshez, hisz már baromi régóta a szakmában van.
Persze az egész talán fele olyan jó sem lenne, ha nem Dennis Lehane könyvéből készült volna el, amit záros határidőn belül be is fogok szerezni, mert igencsak meghozta a film hozzá a kedvem. Mindehhez hozzájön Scorsese mester biztos keze a rendezésben, Leonardo DiCaprio erős alakítása, az apróbb szerepekben tündöklő színészek, mint Ben Kingsley vagy a már sokadjára bizonyító Jackie Earle Haley, a 2 Oscar-díjas Robert Richardson operatőri munkája, a zseniálisan fullasztó díszletek és a feszültségkeltő zene.
Mind-mind profizmusról tesz tanúbizonyságot, mert akár érdektelenné is válhatott volna a film az első fél óra után, mikor rájövünk, mi lesz a turpisság a végén, ám mégsem lett az. Köszönhető ez nagyban a szürreális álmoknak, képzelgéseknek, amik azért rátesznek egy lapáttal a hangulatra, amit az épületek, a betegek és az egész atmoszféra csak tovább erősít. A film eleji hatalmas vihar pedig már csak hab a tortán.
Két rendőrbíró, Ted Daniels és Chuck Aule azért érkeznek a legveszélyesebb elmebetegeket kezelő gyógyintézetnek otthont adó Viharszigetre, hogy megtaláljanak egy beteget, aki a jelek szerint elpárolgott a szobájából. Rachel Solandot az ápolója kíséri a szobájába, majd kívülről rázárja az ajtót. Reggel sehol sem találják a nőt, az őrök nem látták, hogy elhagyta volna a szobáját, a két pár cipő, amit minden beteg megkap, pedig ott fekszik a szekrényben, annak rendje és módja szerint.
Az alkalmazottak, de még a főorvos sem hajlandó feltétel nélkül együttműködni, így egyre furcsábbá válik a helyzet. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy Teddy rémálmoktól, hallucinációktól szenved a sok megpróbáltatás miatt, amit őt érte a közelmúltban. Felesége ugyanis gyújtogatás áldozatává lett és magát okolja, amiért nem tudta megmenteni, mert épp egy hajtóvadászaton vett részt.
Leonardo DiCaprio sziporkázik a szerepében, de azt hiszem, ez már el is várható tőle. Hisz rég nem az a fiatal srác, akit anno annyian elítéltek és nyálas buzinak hívtak a Titanic miatt. Persze a műértő közönség már akkor sem skatulyázta be, hisz előtte olyan filmekben játszott, mint Az egy kosaras naplója például. És arról a szerepről ugyan minden elmondható, csak az nem, hogy nyálas tinibálványt játszott. Komolyan nem értem azt az ellenszenvet, amit a neve vált ki egyes körökben, hisz számtalanszor bizonyított már. Korunk egyik legjobb színésze és ezt minden részrehajlás nélkül merem állítani.
Nekem kifejezetten tetszett még Jackie Earle Haley játéka és noha csak pár percig van a vásznon, akkor viszont ő uralja azt. Bár kiemelhetném Ben Kingsleyt, de akár Max von Sydowt is. Meg persze Mark Ruffalot, aki annak ellenére, hogy nem túl felkapott színész, simán megbirkózik a feladattal.
A precízen felépített karakterek, a folyamatos, egyenletes hangulatfokozás, a fullasztó légkör és a végső csavar miatt azt hiszem ismét csak maradandót alkotott Scorsese. A rendező úr filmjeiben nem először tűnnek fel enyhén pszichotikus alakok, de tudtommal eddig még egyetlen rendezése sem játszódott egy elmegyógyintézet falain belül. Ahogy összemossa a valóság és hallucináció határait, az valószínűleg a már jól ismert rutinnak tudható be, ezért sem volt számomra meglepetés, hogy egy olyan légkört kaptam, ami már az első perc után magába szippantott.
A helyszín adja magát: komor, klausztrofób, sötét, nyirkos, félelmetes, ez valószínűleg a remek operatőri munka nélkül is hasonló lenne, viszont azzal karöltve valami egészen pazar, kicsit noir-os hangulattal operáló pszichothriller helyszíne lett. Harapni lehet a feszültséget, vágni lehet az agresszivitást, érezni lehet azt, amit szereplőink érezhettek az első pillanatokban, mikor kinyílt az ashecliff-i vigyorgó kapuja.
A film az emberi elme bugyraiba kalauzol el minket, de ne ijedjetek meg, ha az első fél óra után csak annyit kérdeztek magatoktól: akkor most mi van?. A végén szépen minden világossá válik az iszonyatosan kegyetlen megoldással és aztán arra eszmélünk, hogy még egyszer meg kell néznünk, mert a csavar egyszerűen megkívánja. Így utólag belegondolva nagyszerűen lett megírva a forgatókönyv, még ha első megtekintésre ez nem is látszik annyira.
Újranézési faktor tehát kurva magas, de valószínűleg csak egyszer és csak akkor, ha elsőre tetszett a film. Nekem bejött, nagyon is, az előzetesek után valami ilyesmire számítottam. Noha a csavar kiszámítható lett, már a történet milyensége miatt is, az utolsó mondat és képsorok kárpótolnak minket. Ez így egy erős 8/10.
A western haldoklik. Nincs mit szépíteni ezen, mára az egykor oly sok klasszikust felvonultató műfaj csak asszisztál az olyan filmekhez, mint a No Country for Old Men, de igazán hatásos, csak és kizárólag ebben a zsánerben mozgó alkotás már alig akad. Talán egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán jó western született az elmúlt 10 évben, de most eggyel mindenképpen gyarapszik ez a szám a Seraphim Falls személyében.
A történetről nem írnék sokat és nem csak azért, mert két sorban össze lehet foglalni az egészet, hanem mert bőven elegendő annyit tudni, hogy van két fickó: az üldöző Liam Neeson személyében és az üldözött Pierce Brosnan alakításában. Ezt a hajszát követjük nyomon, amint szereplőink átvágnak Amerikán a havas hegyvidéktől a sivár és kopott sivatagig, hogy a végjátékban kiderüljön, miért is üldözi egyik a másikat.
A film nagyon ügyesen lavíroz a két ember között, a néző nem tudhatja, hogy az üldözött valójában rossz ember-e, nem tudhatja, hogy az üldöző a törvényt szolgálja-e. Szinte az utolsó percekig megmarad bennünk ez a kettősség, ezért talán nem is tudjuk annyira átélni egyikőjük szerepét sem. Pedig a színészek mindent megtesznek ezen ügy érdekében.
Merthogy: a két színész uralja a vásznat. Fura, de Brosnanről sosem élt az a kép bennem, hogy nagy vagy jó színész. Híres, meg viszonylag sikeres közönségfilmekben játszik, de sosem adta azt a pluszt, ami elvárható lett volna tőle. Eddig. Félelmetes, hogy mit alakít. Olyan elemi erővel adja át az életéért küzdő ember karakterét, hogy azért minden elismerésem. Az egyébként perfekt Neesont is simán lejátssza a vászonról.
Sokakat eltántoríthat az a tény, hogy nincs története, sokaknak unalmasnak tűnhet bő két órán keresztül, hisz nincsenek nagy coltpárbajok, nincsenek kocsmai verekedések, csak ez a két ember, a magány, az elhagyatottság és a kopár vidék. De van sok-sok lovaglás, vasútépítés, lovaglás, szekérkaraván, lovaglás és a kilométerekre elnyúló látóhatár.
Viszont mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a filmet nagyrészt a színészek, a hangulat, a gyönyörű látvány és az operatőri munka viszi el a hátán. Mert mindezen dolgok összessége valami olyan erősen hat az emberre, amit még az elbarmolt végkifejlet sem tud hatásosan lerombolni.
Habár a rendező, David Von Ancken, aki inkább a sorozatok világában edződött, mindent megtett azért, hogy az utolsó 20 perc után csalódottan álljunk fel a fotelből, hál isten nem sikerült neki száz százalékosan. Ugyanis az utolsó 20 perc szürreális, elgondolkodtató, ésszerűtlen, egyszóval: rossz. Felesleges volt mindezt belevinni, hisz addig tökéletesen építkezett a két karakterre és a józan paraszti észre az egész film.
De mégis. Valahogy az operatőr, a két Oscar-díjas John Toll feledtetni tudta velünk azokat a dolgokat, melyek a film végét meghatározták. A tájak gyönyörűek, egyszerűen issza magába az ember a képeket, melyek elemi erővel jelenítik meg az igazi vadnyugatot. A látkép talán a már emlegetett No Country for Old Men képeire hajaz, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annál is szebb. A zene is tökéletesen passzol, néhol erősebben, néhol gyengédebben kapcsolódik be a cselekménybe, ám mikor ott van, akkor nagyon is jó hallgatni.
Összegzésként csak ennyit: ízig-vérig western. 8 pont.
Előre leszögezem: aki nem szeret filmnézés közben gondolkodni, aki nem szereti, ha nem érti az összefüggéseket az utolsó fél óráig, az messzire kerülje el ezt a művet. Régi vágású politikai thriller, rengeteg nyomozással, amit a nem éppen izgalmas életű oknyomozó újságírók göngyölítenek fel. 
Viszont: aki szereti a lassan csordogáló cselekményt, összerakni a fokozatosan felszínre kerülő információmorzsákat és filmnézés közben kényeztetni az agysejtjeit, az nagyon jól fog szórakozni rajta. Mert, valljuk be őszintén, a Dolgok állása nem a nullához közel konvergáló intelligenciahányadosú embereknek készült.
A rendező, Kevin MacDonald nagyszerűen nyúl vissza a régi politikai thrillerekig, átveszi a hangulatukat, egyszóval kellő alázattal nyúl a témához. Nem próbálja a mai fiatalok számára eladhatóvá tenni azzal, hogy belevisz egy kis akciót meg robbantgatást, szeretné megőrizni a régi nagy nevek dicsőségét.
Számomra a legmeglepőbb az egész film során az volt, hogy a színészek, igen, még Ben Géza Affleck is, mennyire hitelesen hozták a formát. Nem volt kidolgozatlan karakter, nem volt a szerepében feszengő mellékszereplő, egyszerűen igazi örömjáték volt az egész. Rachel McAdams bájos, mint mindig, Afflecknek is elhittem, hogy amit látok, azok a valódi érzései és Russel Crowe ismét megmutatta, hogy nem kell ahhoz szálkás felsőtest vagy eladható kinézet, hogy egy színész játéka megfogja az embert. Egyre jobban becsülöm ezt az embert és azt még mindenképp hozzátenném, ha már róla van szó, hogy szinkronnal nézni a filmjeit minimum emberiség elleni bűntett. Rengeteget ad hozzá a szerepéhez a hangjával is.
A történet egy gyilkossággal kezdődik, majd az ügy elkezd kibontakozni a szemünk láttára, elkezdünk agyalni az apró részleteken, Cal McAffrey-vel és Della Frye-al, a Globe oknyomozó riportereivel próbáljuk meg összefüggésbe hozni az időközben felszaporodott gyilkossági ügyeket és a háttérben megbúvó összeesküvést.
A szálakat látszólag egy PointCorp nevű vállalat irányítja, mely elénk vetíti az egyik legelkeserítőbb helyzetet, ami ma a politikában lehetséges. Mi van akkor, ha országunk politikusait egy láthatatlan cég mozgatja önkényesen? Ha tehetetlenül kell néznünk, ahogy az államfők csupán bábok, akiket dróton rángatnak? Ha semmit sem tudunk tenni az ellen, hogy átvegyék az irányítást, egy kézbe összpontosítva a hatalmat? Pont ezen kérdések miatt ijesztő a film, mert valahol ezek a dolgok nagyon is valóságosnak hatnak. 
Szinte kockáról kockára élesedik ki a kép a teljes homályból, látjuk meg a gyilkosságok mögött a céget, drukkolunk főhőseinknek, akik csupán egyszerű hétköznapi emberek, akik ugyanolyan személyiségi hibákkal küszködnek, mint sokunk, de próbálnak emberek maradni, túllépni bűneiken, hogy megállítsák a katasztrófát, mely most nem földrengésekkel és árvizekkel jelentkezik, hanem a puszta valósággal, mely lehet, hogy mindennapos. Ki tudja? Ha sikerül megdönteniük a céget, holnap már lehet, hogy három másik fog a helyébe lépni. Hisz mindig is voltak hataloméhes emberek és mindig is lesznek.
És el is érkeztünk a legnagyobb pozitívumhoz. A film nem próbál feddhetetlen hősökkel operálni, nem próbál tiszta életű, makulátlan személyiségekkel elvakítani minket, hisz olyan ember nagyon kevés van, aki nem követett el hibákat élete során. Élek a közhellyel: semmi sem fekete vagy fehér. Van benne megcsalás, titokban szövődött szerelem, magány, átverés és még sorolhatnám. Bemutatja a valóságot és pont ettől lesz ilyen súlyos a film. Pont emiatt fogunk még másnap is azon agyalni, vajon megtörténhet-e ilyesmi.
És agyalás közben rájövünk, hogy bizony vannak elvarratlan szálak. Rájövünk, hogy a másfél órán keresztül, a hibátlanul felépített cselekményben az utolsó 20 perc olyan sebeket hagy, amik mellett nem tudunk elmenni. Gondolkodunk és gondolkodunk, de egyszerűen nem áll össze a kép. Ami talán szándékos, talán nem. Talán a rendező így akarta érzékeltetni, hogy egyetlen embernek semmi esélye a rendszer ellen. Hisz hiába bukott le a PointCorp, mikor a következő trónfosztó már ott dörömböl az ajtón.
Súlyos kérdések maradnak nyitva a film végén, amik talán megválaszolják magukat, míg néhány helyen csak találgatni lehet. A film végig feszült, fenn tudja tartani az érdeklődést és a lezárás sem olyan banális, hogy azzal eltörli az összes pozitívumot, ala Law Abiding Citizen. Szám szerint 8/10.
A nem tudom már hány hetes nyösztetés után végre megírtam a kritikát. Illetve újra írtam, mert az előző állítólag olyan lett mintha betépve írtam volna. Szóval csapjunk bele a lecsóba!
Vannak olyan történetek, amik nem azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy valami mély mondanivalójuk van, hanem magával a tálalással. Ez esetben a történet abszurditásával. Hisz kaja potyog az égből! Erre lehet valaki a fejét fogja és azt mondja "Úristen mi ez már!" valakit pedig elsőre megfog. Az utóbbi csoportba tartozom én is.
Van egy sziget a Atlanti-óceán nagy A betűje alatt, aminek a lakosai már jó pár éve csak szardínián (a halon) élnek. Ezen a kicsiny szigeten él Flint, aki kicsit szerencsétlen, de mindenképpen szeretne valami maradandót alkotni, ugyanis ő egy feltaláló. Egy napon készít egy gépet, aminek a segítségével a vízből kaját tud előállítani. Aztán a gép felkerül a légkörbe, jön a hamburger eső, a csinos időjárásos csaj, na meg persze az elmaradhatatlan káosz...
Mondtam, hogy abszurd a történet. Nem igazán találkoztunk még ilyen mesével a Disney és a Dreamworks cuki állatkái által uralt piacon, ennek ellenére engem megvett elsőre. Maga a történet piszok egyszerű, a szokásos katasztrófafilm feeling. Valaki feltalál valamit, beüt a crach, aztán meg kitör a káosz. Szóval a szokásos klisék. Azonban mikor nézzük mégsem az az inger ér minket, hogy most katasztrófa közeleg. Egyszerűen nem tudjuk komolyan venni és a film nem is törekszik erre. Görbe tükröt állít a világ elé, olyan, mintha egy paródia lenne. Kiparodizálja a zsarukat, a számítógépek terén analfabéta szülőket, több nemzetet (köztük az USA-t is) és még sorolhatnám. A viccek nem elcsépeltek, jól időzítettek, szóval pacsi érte!
A karakterek zseniálisan lettek kitalálva. Néhol persze erősen túloztak a készítők, ami csak némely esetben volt zavaró, de erről a következő bekezdésben. Az én kedvencem a feka zsaru, de majd mindegyik szereplő képes volt mosolyt csalni az arcomra, ha nem is a személyiségükkel, már magával a megjelenésükkel.
Igazán negatívum nem is jut eszembe. Egy dolog van, ami viszont rontott az összképen. Miért van az, ha a főszereplő sikeres lesz és még a csajt is megkapja, utána elborul az agya és valami rendezvényen tuti földig alázza szegény barátnőjét? "Mennyél közvetíteni!!" Egy alapjában véve kedves karakter egyik percről a másikra iszonyat bunkó lesz. Van ilyen? Úgy tűnik. Nem is igazán azzal van baj, hogy elszáll magától. Hanem ezt is túlságosan eltúlozták, legalábbis én így éreztem.
Szóval valami ilyesmire számítottam. Több honlapon is dicsérik, persze joggal. Sajnos azonban a nézőket annyira nem hozta lázba. Nem igazán vevők az emberek egy ilyen abszurd, már már gyerekes történetre. Nem tudják miből maradtak ki. Teljesen kikapcsolódtam alatta, felébresztette a nem olyan mélyen szunnyadó gyermeket bennem.
És most a pontozás: az UP-nál nem jobb, viszont a Jégkorszak 3-at kenterbe veri. Rottanen is 80% körül mozog, a VOX-ban 80%-ot kapott, ez most nálunk is 8 pont. Van benne pár negatívum. És akkor? Piszok jó volt! Ajánlom mindenkinek.
Így a végére valami még. Mennyire különböző a a nemzetek gondolkodása. Van ugye az angol cím Cloudy With A Chance of Meatballs, ez azt jelenti, hogy Borult idő és húsgombóc is várható. Nálunk ilyen címmel egyetlen filmet nem lehetne eladni, vagy egyáltalán fel se fogná a néző, hogy miről van szó. Ilyen esetekben jól jön ha magyarítják a címet.
Nehéz lesz spoiler nélkül írni a filmről, de megpróbálom. Főleg azért, mert szeretném, ha mindenki, aki nézi, meglepődne az események láncolatán és ne motoszkáljon senkinek sem a fejében a nézése közben az, hogy basszus, ezt már valahol olvastam, az a hülye fasz előre lelőtte a poént. Én beleszaladtam egy ilyen írásba, hál isten akkor, miután már megnéztem a szóban forgó alkotást. Ezt nem kívánom senkinek, fedezze fel mindenki saját maga ezt a sci-fit.
Sam Bell 3 éves száműzetését tölti a Holdon, ahol egyedül ő és a bázis robotja, GERTY felügyel a bányászgépekre, melyek az emberiség utolsó esélyét, a Helium3 nevezetű energiaforrást termelik ki. Ő gyűjti be a tárolókat és küldi a Földre, ő javítja meg a kisebb meghibásodásokat. Otthon várja felesége és kislánya és már csak két hét van hátra a munkájából. Igen ám, de ekkor olyan dolgot talál és olyasmire jön rá, ami örökre megváltoztatja az életét.
Ennyit bőven elég tudni a történetről, az élvezeti értékből minden egyes információfoszlány rohamosan von lefele. És akkor a szereplők. Azaz a szereplő, mert csak egy van. Sam Rockwell egyszemélyes showját nézhetjük végig és nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez bizony priceless. Nem is igazán lett volna esélye senkinek sem mellette, mert a film minden egyes másodpercében uralta a vásznat. Olyan széles skáláját mutatta fel az érzelmeknek, hogy az bármelyik színésznek a dicsőségére válna. Akadt még mellette pár egysoros színész, de a hangsúly nem rajtuk volt és nem is szerepeltek többet a filmben, mint egy sor szöveg.
Hiába, Duncan Jonesnak megvan az érzéke a profi színészválasztáshoz. Pont úgy, ahogy a rendezéshez is. Habár néha bizonytalannak éreztem a munkáját, de ez simán megbocsátható, hisz elsőfilmes rendező. Igaz, hogy nem tudott a szintén elsőfilmes Blomkamp fölé magasodni, de nagyon durván ostromolja a District 9et. Sajnáltam, hogy a vége felé mennyire kiszámíthatóvá vált, de ez ne riasszon vissza senkit a megnézésétől, mert simán az utóbbi évek egyik legjobb sci-fije és ezt minden túlzás nélkül mondom.
Aki olyasmire számít, mint a már emlegetett D9 vagy, csak hogy az idei évből szemezgessünk, a G.I. Joe vagy a Star Trek, netán a hulladék, filmnek alig nevezhető Bay önkielégítés, amit Transformers 2nek neveztek el, az csalódni fog a filmben. Nincsenek látványos űrcsaták, nincsenek robbanások sőt, még CGI se nagyon. Ennek valószínűleg az az oka, hogy 5 millió dollárból gazdálkodhattak a díszletesek, sminkesek, operatőrök és mindenki más, aki hozzájárult a produkcióhoz. Ez ám a meglepetés, mi? A végeredmény ehhez képest egyszerűen pazar, a Hold gyönyörű, észre sem lehet venni, hogy csak egy egyszerű makett. Amolyan igazi oldschool sci-fi, a régi nagy nevek legjobb hagyományait követve. A Holdbázis zseniális, habár azonnal kirúgtam volna a belsőépítészt, ha ilyen tervekkel áll elő. Valószínű, hogy napok múlva már a falat kaparnám, de hát nem a külcsín számít, hanem az, hogy hasznosan legyen minden elrendezve. Egyszerűen minden kézre esik, minden ott van, ahol annak lennie kell.
Igen ám, de hiába a szép felvezetés, ha a mindfuck elmarad. Ez nagyban azért van, mert kiszámítható, kiismerhető a film minden egyes csattanója. Valahogy nem áll össze, nincs meg az a valami, ami miatt még 20-30-50 év múlva is emlékezni fognak erre az alkotásra. Rengeteg morális kérdést vet fel, de csak a felszínüket kaparássza, nem hatol a mélyére egyiknek sem. Ilyen szempontból talán a Surrogateshez hasonlíthatnánk, de nem tesszük, itt ez most nem számít, mert egyszerűen annyival magával ragadó az egész film, a hangulat, a színész, az egész környezet, hogy az embernek nincs szíve bántani. Meg azt se felejtsük el, hogy nagyon szép teljesítmény ez egy elsőfilmes rendezőtől. Rengeteg hollywoodi fenegyerek sokadik filmjére sem képes ilyesmit összehozni, mint amilyet Duncan Jones már az első lépéseknél, nevetve összedobott.
Sam Rockwell nagyszerű színész, a rendező stílusa kibontakozóban, a film összességében 8 pont. Többször újranézős kategória, hiába a tragédia, ennek ellenére végig megvan a feelgood. Ehhez valószínű hozzásegíti Clint Mansell zseniális zenéje, ami minimum egy pontot hozzáad a végeredményhez. Még most is beleborzongok, ha meghallom felcsendülni.
Ma jön a második rész, stilszerű tehát írni az elsőről is. Megígértem, megkapjátok. Bár szerintem nincs olyan azok között, akik olvassák a blogot, hogy a temérdek TF2 poszt után ne nézte volna meg.
Mindenkinek van egy "Legjobb mozis élménye". Nálam dobogós helyet foglal el ezen a toplistán (ki gondolta volna), bár erős versenyben van egy promóciós vetítéssel, amit még a 3D-s terem avatásán láttam. Maga a film a látvánnyal, az eddig sohai nem látott akciókkal és filmes technikával érdemelte ki az elismerésem, rajongásom, de persze Megan Fox is sokat számított.
A sötét távoli űrben két csoport, az Autobotok és az Álcák hosszú ideje csatában állnak egymással. Ez a két csoport alkotja a Transformers fajt, az organikus robotokat, amik képesek bármilyen technikai eszköz alakját felvenni, amit persze méretük és személyiségük megenged. A harc kimenetelét végérvényesen eldöntheti egy ősi tárgy, a Kocka, ami sok millió évvel ezelőtt a Földre érkezett. Azonban a Kocka lelőhelyéhez vezető kulcs, egy amerikai srác, Sam (Shia Labeouf) kezében van. Az Autobotok védelmezni akarják az embereket, míg az Álcák leigázni. Elkezdődik tehát a hajsza és a minden eddiginél látványosabb harc a Kockáért.
A történet nem egy nagy vasziszdasz, de látványfilm, tehát nem is kell annak lennie. A történettel nincs nagyobb gond, csak eléggé kiszámítható minden. A főszereplő Shia Labeouf jól hozza a tini humorzsák szerepét. Kezdő filmes, de sok sikert jósolnak neki. A női főszereplő Megan Fox. Hááát khm, oké, tehetséges, de elsődlegesen nem ezért szeretjük annyira. Igazi eyecandy, de olyan szinten, hogy szuvasodik a szem tőle. Feltűnik a vásznon a szakma nagy öregje, Jon Voight, sajnos kevés és kis szerepben. A katonákat alakító színészek Josh Duhamell és Tyresse Gibson remekül formázzák meg a lehetetlent nem ismerő, "nagy jenki hős katonákat". John Turturo karaktere kicsit idegesítő, de mégis jól személyesíti meg. Szóval rossz szót nem igazán mondhatunk a színészekre.
Nah és a látvány. Hálát kell rebegnünk a CGI-ért. Olyan látványt nyújt, amire eddig példa nem volt. Olyan dolgokat csináltak, hogy a szembe könny szökik. Ezt a filmet ha másért nem is, a látvány miatt meg kell nézni. Sokan panaszkodnak, hogy a robotok nem igazán vehetőek ki a közeli kamera állás miatt. Saját véleményem szerint azért jó ez a beállítás, mert így tényleg olyan, mintha ott lennénk és igazán jól érzékelhetjük a méreteket. A rendezést Michael Bay vitte végbe, így velejárója a movienak a temérdek robbanás, zúzás, robbanás, ütközés, robbanás, lövöldözés, robbanás.
Miért is szeretjük még a filmet? Aki látta, az biztos tud a sivatagi jelenetről. Egy forumózó azt írta, az a film történet legszebb jelenete (hozzátenném nem én voltam). A Transformesben a katonai kifejezések nem hasra ütés szerűen jöttek, a forgatás alatt utánna jártak a témának, valamint a katona szerepben játszóknak kiképzésen is részt kellet venniük. Igazi haditechnikai felvonulás. Láttunk itt Predator felderítő repülőt, valamint A10-eseket akcióban. A több mint 100 perc alatt 16 robot tűnik fel a vásznon. Robot módban is eszméletlen királyul néznek ki, de alt módban (járműként) is eszméletlen jók. 2007-es Camaro vagy Pontiac Solstice. Ez jó is, csak a sok robot ellenére mégis csak kettőre koncentrálnak. Így a többi elvész a háttérben és/vagy alig szerepel.
Végezetül a hangról. Only szinkronosan! A magyar szinkront sokat bírálják, de szerintem világszínvonalú. Kivétel ez, mert ebben a filmben a robotok hangja eredetiben a legjobb. Mikor a film végén a Linkin zenéje alatt Optimus mondja a mondókáját, nővéremet idézve "bizsergeti a hátat, eszméletlenül jól hangzik". A film soundtrackje meg az egyik legkiválóbb összeállítás.
Annyi mindent írhatnék a filmről. Mély mondanivalója nincs, talán a két szlogen, ami sejtet valami belső tanulságot. Áldozat nélkül nincs győzelem, és több, mint aminek látszik. Két dolgot nyújt a nézőnek. Lenyűgöző látványt, és garantált kikapcsolódást. Nem titkolom, elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban. Rajongói szemmel kapásból 10. De megemberelem magam és csak 8 at adok neki. Lehetett volna jobb is azért. 8/10
Holnap 20:45-kor TF2, jön arról is a kritika. Szerdán már lesz. 2 éve várjuk a holnapi napot. Moziba be!
Zseniális film Jim Jarmuschtól. Már az első pár képkockából lehet tudni, hogy ez a film más lesz, mint hollywoodi tucattermék. Valami olyan fantasztikus hangulat árad belőle, ami már az első pillanattól kezdve megragadja az embert, és nem is ereszti el egészen a végefőcímig. Jarmusch korunk egyik legjobb, legtehetségesebb rendezője, egyéni látásmóddal és érzékkel a filmkészítéshez. Filmjei közül személyszerint még csak kettőt láttam, van mit pótolni, ám ez a két film többet ért, mint száz másik. Mostanság néztem újra a Dead Mant, (lesz róla írás), akkor határoztam el, hogy a többi Jarmusch filmet is beszerzem.
A Szellemkutya egy magányos, túlsúlyos, fekete férfi, aki a gettóban lakik egy panelház tetején. Nincs senki, aki várná haza, napjait magányban, egyedüllétben tengeti. Egyetlen öröme az életben, mikor galambjait röptetheti. Barátja is csak egy van, egy francia fagyiárus, aki nem ért angolul. Furcsa volt látni, mégis megértik egymást, szavak nélkül is. A mi Szellemkutyánk azonban közel sem olyan, mint amilyennek látszik. A maffia egyik embere, egy bérgyilkos. Munkáját tökéletesen végzi, láthatatlan marad a szem számára, sohasem hibázik. Akárcsak egy igazi szamuráj. Szellemkutya a Hagakure szerint él és harcol. Mestere szinte sérthetetlen számára, bármikor kész az életét áldozni érte. Szigorú szabályok szerint él, egy romlott és elidegenedett világban. Külső szemlélő bolondnak tarthaná, hogy ennyire ragaszkadik egy mára már régmúlt világ értékrendjéhez. Hűsége megkérdőjelezhetetlen, bármit, bármikor megtesz gazdájának. Egyik küldetésénél azonban hibázik, van egy szemtanú. Szellemkutya otthagyja, ám ezzel a maffia elégedetlenségét váltja ki, meg kell halnia. Mestere, a maffia egyik embere még időben figyelmezteti, ám azt is elmondja, hogy vagy a Szellemkutya, vagy Mestere hal meg. A történetről nagyjából ennyit, nézzétek meg, mindenképp megéri.
A zene nagyrészt rap, Szellemkutya mindig ezt hallgatja. Remekül illeszkedik a filmhez, teljes egészt alkotva vele. RZA ismét nagyot alkotott, mint álltalában. A fényképezésre sem lehet panasz, csodálatos képeket láthatunk. Fantasztikus erővel ábrázolja Jarmusch a várost, ha csak az lett volna a filmben, hogy Szellemkutya autókázik, én már akkor is bőven elégedett lettem volna.
Érzelmeket adott át a film a képernyőn keresztül, melyre nem sok más alkotás képes. Amint vége lett, még egyszer meg akartam nézni, és valószínű, hogy a közeljövőben sort is kerítek rá. Ez szvsz minimum egy 8/10, de lehet hogy sokadik újranézés után több is lesz.
Esetenként nem olyan filmre vágyunk ami a látvánnyal vagy az egetrengető poénjaival, esetleg a mély mondanivalójával nyűgöz le minket. Lehet csak egy könnyed pixel fixirozásra van szükségünk. Viszonylag kevés olyan film van, ami megfelelhet ilyenkor, hiszen el kell lazulnunk alatta, de egyúttal élveznünk is kell. Ha ilyen filmre vágyunk, nyugodtan válasszuk Az ördög Pradát visel szerzeményt, ami nem csak szórakoztató és tanulságos, de egy olyan világba kalauzol el minket, amiről sokat tudunk, de mégis keveset, a divat és annak moguljainak hétköznapjaiba.
Andy (Anne Hathaway - Csajok háborúja, Neveletlen hercegnő) egy átlagos, a divattal nem törödő lány. Régi ruhákat hord, turkálóból öltözik, és még hisz abban, ha valamit el akar érni, elég ha a belsővel nyűgözi le a másik félt. Újságírónő szeretne lenni és megvan hozzá az összes tulajdonsága, hogy azzá váljon. Okos, ambiciózus, ügyes és van önbecsülése, egy dolog azonban még így is hiányzik, az ugródeszka. Hogy meglegyen a kellő referencia, a lány jelentkezik a Runway magazin asszisztensi állására, amiért bárki ölni tudna. Egy kellemetlen állásinterjú és Miranda Priestlyvel, (Meryl Streep - Mamma Mia!) a főnökkel való megismerkedés után fel is veszik a laphoz. Azonban kiderül, hogy egy titkárnői állás nem csak telefon felvételből áll, hanem néha igen kellemetlen és abszurd kérések teljesítéséből is. Ugyanis főnöke hiába a világ első számú divatdiktátora, de házsártos természetével és bizarr személyiségével az őrületbe hajszolja az alkalmazottait. Aki képes helyt állni idegösszeroppanás nélkül, az bármire képes. Ezért is a legjobb ajánlólevél a Runway magazin asszisztensi állása. Hogy Andy megtarthatja-e megszokott életét, képes lesz-e tökéletesen helyt állni, nem mondom el, a filmből majd kiderül.
Bárki bármit is mond, Anne Hathaway szerintem gyönyörű. Remekül hozza a film elején a szürke, csúnyácska, naív lány szerepét, de szerencsére a film közepén kibújik a bábból és bemutatja milyen az a külső, amivel le tudja hengerelni a férfi nézőket. A külső átalakulást persze belső változások is követik, és ezt is prímán viszi véghez. Egész végig szerethető és kedves karakter. Nála márcsak Meryl Streep alakít nagyobbat. Lehet csak a színészi rutin teszi, nem tudom, de ahogy a vászonra viszi a diktatórikus egyént, aki mindenkitől elvárja a 1000%-os tiszteletet és teljesítményt, az zseniális. Tapsot!!! Ők ketten adják a film igazi eszenciáját. A többi szereplő kisebb-nagyobb hibákkal ugyan, de remekül játszik, ám az eltörpül a két főszereplő mellet.
Jah és majd elfelejtettem, hatalmas pirospont jár a filmkészítőknek a soundtrack miatt. Ritkán lehet olyanba belebotlani, hogy egy filmben ilyen jó zenéket találunk, van itt U2, Madonna, Alanis Morissette és Jamiroquai.WOW!
Igazán két üzenete van a címnek. Az egyik, hogy a divat igenis befolyásolja az életünket. Így vagy úgy, de befurakodik a hétköznapjainkba, még annak is, aki nem törődik vele. Bármennyire is mondjuk, hogy csak a belső számít, mindannyian tudjuk, hogy ez csak sablon. Ha elakarunk érni valamit, nem elég egy jó életrajz, a megjelenés is sokat számít (különösen ha a környezet megköveteli). A másik mondanivalója a filmnek, hogy helyt állhatunk-e a munkában és a magánéletünkben egyszerre, vagy döntenünk kell a kettő között. A mai világban ez nagy dillema. Sokat gondolkoztam, hogy hanyast adjak a filmre. Piszok nehéz volt kritikát írni róla, ez gondolom látszik is. Szeretem ezt a filmet, már egy csomószor láttam. Szerintem mindenki egyet ért velem, ha 8/10-et kap. Valamit azonban a végén szögezzünk le. Attól mert a film középpontjában a divat áll, nem csajos film. Bátran nézze meg mindenki, ha másért nem is, hogy legeltessük a szemünket a szebbnél szebb nőkön.
Hmm elég régen láttam ezt a filmet, pont premieren, április 23-án. Először is szögezzünk le valamit. Nem vagyok az a típus aki odáig van a vígjátékokért. Kevés komédia van, amit igazán tudok élvezni. Vagy legyen annyira abszurd, hogy fájjon és úgy nevesek rajta, lásd Trópusi Vihar ami be is tartja ezt a trendet, vagy legyen olyan története ami az élet problémáit figurázza ki, vagy tudjak azonosulni valamely szereplővel és mikor nézem az jusson eszembe "Te jóóóó Isten, az a srác akár én is lehetnék!" (Ilyen film a Szüzet szüntess! - hozzátenném a magyar címe borzalmas, simán lehetett volna egyből fordítani, A szomszéd lány) Az utóbbi elvárásomnak tökéletesen megfelelt a Spancserek.
A történetről nem akarok sok mindent elárulni, mert eléggé lineáris a szál. Ha elkezded mondani dől tovább az egész, és a végén azt veszed észre, hogy lelőtted a film végét, olyan mint a domino. Így hát nagy vonalakban. Peter (Paul Rudd - Jóbarátok Mike-ja) és Zooey (Rashida Jones) rövid ismeretség, de annál nagyobb szerelem után a lagzira készülnek. Minden jól is menne, ha Peter barátunk véletlen ki nem fülelné jövendőbeli arájánák és barátnőinek beszélgetését, amit arról folytatnak, hogy a srácnak nincs igazi (fiú)barátja és így túlságosan rá fog akaszkodni a lányra. Ekkor kezdődik a haver vadászat, ami több félre sikerült "spanrandihoz" vezet. Már majdnem beletörödik a kudarcba, mikor megismerkedik Sydney-vel (Jason Segel - Felkoppintva, Lepattintva) a laza életművésszel aki megmutatja neki az élet lazulós, haverral lógós oldalát. Ami, mint várhatjuk, nem fog zökkenőmentesen alakulni.
A főbb szerepekre jobbakat nem is találhattak volna. Paul Rudd jól alakítja a visszafogott, ügyetlen, kirobbanásra váró srácot, talán vele lehet a legjobban azonosulni. Jason Segel meg ahogy hozta a laza, nem törődöm semmivel arcot, kiérdemel egy tapsot. Egyedül talán Rashida Jones alakítása nem volt a legmeggyőzőbb. Nem azt mondom, hogy rossz volt, de többet is kihozhatott volna belőle, de azért nagyon csinos. Eyecandynek ideális. Jah és amiért még kijár egy oklevél a készítőknek, az Jon Favreau szerepeltetése. Igen, ő volt a Vasember direktora. Hát ahogy hozta a bunkó izomagyú fószert, az egyszerűen zseniális volt.
Összegezve nagyon jól sikerült film, nem csak a poénok miatt, hanem úgy a mondanivalója miatt is. Sokaknak kell választani a barátok és a barátnő között, vagy lányok esetében fordítva. Meglehet-e oldani, hogy mindakettő helyen tökéletesen megállja a helyet az ember? A másik mondani való pedig az, hogy igenis férfiak között is szövődhetnek igaz barátságok. Miért ne beszélhetnénk mi is közvetlenül egyes személyes dolgainkkról? Sokan hiszik azt, hogy ha két férfi barátságáról szól egy film, akor tuti "mások", lehet ezért nem is futott be annyira idehaza, de hát ilyen a magyar néző, nem olvas a sorok között. Őszintén megvallva, 6-ost vagy 7-est akartam adni a filmre, de ahogy írtam a véleményt, rádöbbentem hogy pont ilyen bajokkal küszködök, küszködtem, így igazán közel került hozzám ez a film, tudtam nevetni a saját bajomon, ami lássuk be a legjobb orvosság, így egy erős 10/8as. Tuti újra nézős, a poénok és a szituációk felejthetelennek. Ha lesz pénzem DVD-n is befigyel a polcon.
Végezetül miért Spancsereknek fordítják a címet? Jó az, hogy a magyar nyelv tele van ilyen szójátékokkal, de ne erőltessük már bele minden vígjáték címébe. Igen erre figyel fel a néző, de tegyük fel "Szeretlek, Tesó!" cím nem hangozna jobban? Vagy az ilyen érzelmes mondatokra még nincs felkészülve ez az ország?
Iratkozz fel, ha gyorsan akarod megtudni, frissült-e az oldal.
