Borzalmas. Szörnyű. Pocsék. Nézhetetlen. Hirtelen ezek a nyomdafestéket tűrő jelzők jutottak eszembe. Persze lenne még rá néhány olyan szó, amitől sokan a sarokba fordulva anyuért kiáltanának, de azokat mellőzőm, mégpedig azért, mert már jó párszor kitrágárkodtam magam a film kapcsán.
Talán egy jó tanáccsal kezdeném a rövid bevezető után, ami már közel sem olyan bonyolult, mint a felvezetés, egyszerű nemességgel csak ennyi: kerüld el! Nem viccelek, ez most nem a Kész átverés Jáksó La Sebestyén Bal fasz tudja hányadik műsorvezetővel. Tudom, ezt minden negatív hangfekvésű kritikámnál elsütöm, de ha egyszer így van, akkor nem tehetek mást, mint örömmel nyugtázom, hogy én szóltam és mosom kezeim. De foglaljuk ezt írásba is, örökítsük meg unokáinknak, hogy miért érdemes záros határidőn belül elfelejteni, kimosni az agyunkból vagy kivágni belőle azt a memóriaegységet, amely még tárolja.
Nézzük a történetet, mert van ám, nem csak célszerűtlen jelenetek egymásra dobálódzása a film, igaz, fél mondatban össze lehet foglalni. Sebaj, a kedvetekért megemberelem magam és kifejtem, mint foghíjas vénasszony a borsót, de tényleg only just for you. Szóval. Van ez az Istennek nevezett entitás, aki gondolt egyet és megunta az embereket. Mit lehet tehát olyankor tenni, mikor az első számú házi kedvencét egyik pillanatról a másikra már unalmasnak tartja az ember? Szívlapáttal agyon kell csapni. Jelen esetünkben a lapát az angyalokat, a házi kedvenc az embereket szimbolizálja. Igen ám, de mindig van a családban egy állatbarát, aki felkel a kiskedvenc védelmében: ő nem más, mint Mihály.
Ő még mindig bízik az emberekben, hiszi, hogy bujkál még jóság is azok velejéig romlott szívében. Ezért is próbálja megmenteni a világvégi putriban dolgozó, pincérlányból hirtelen Szűz Máriává avanzsált lányt a nagyon gonosz, nagyon csúnya, nagyon sötét lelkű angyaloktól, akiknek valamiért megtetszett az Ördögűző és azt leutánozva törnek saját földi porhüvelyükben agonizálva a mit sem sejtő emberek életére. A cél egyértelmű: ha megmenekül a lány és méhében neo-Jézus, megmenekül a világ és mindenki boldog hippiként a szivárványos réten pónilovak között ugrándozva éli tovább cukormázas életét.
Mindez szép és jó, csak az a baj, hogy ezer meg egy sebből vérzik. Persze ha elővesszük a tarsolyunkból a Percy Jackson-nál jól begyakorolt taktikát, abszolút túlélhető ez a filmnek erős nyögések árán is alig nevezhető, pusztán látványeffektekből összefércelt, gyenge iparosmunka. Mert a rendező az a Scott Stewart, aki azt hitte, hogy ő, ha már képes mindenféle vizuális effektekkel orgazmus közeli állapotba rugdosni a nézőt, akkor rendezni is tud. Hát nem.
Pedig látom lelki szemeim előtt, ahogy a vizuális munkásból lett rendező felpattan és sarkát a levegőben összecsapva felkiált: nézd már - de jól néz ki - rakjuk bele. Mint egy elnagyolt burleszk, amit az élet írt, csak szarul. Fogalmam sincs, melyik szakbarbár producer engedte az összecsukható, alkatrészenként egyedileg legyártott, direktor feliratos szék közelébe, de hogy legalább egy hete nem volt beszámítható állapotban, mikor x-el aláfirkantotta a szerződést, az is biztos.
De hogy a problémára is kitérjek: nem az a baj, hogy gyakorlatlan és úgy használja a rendezés mindenféle eszközét, mint kiscsoportos a zsírkrétát, hisz azon lehet segíteni. Az a baj, hogy a színészeket nem tudja vezetni, akik egy biztoskezű rendező nélkül csak saját farkukat kergető palotapincsik. Mert van itt nekünk egy Dennis Quaidünk és egy Paul Bettany-nink, akik hiába jó színészek saját kategóriájukon belül, ha itt még arra sem képesek, hogy egy kis empátiát okumuláljanak belénk karakterük iránt.
És ez a lényeg. Hiába a mindent elsöprő, nagyon vagány harcos-angyalok hada, amelyek bevonulása alól már csak a Highway to Hell polifónikus csengőhangja hiányzott, ha senkit sem érdekel az előre borítékolható végkimenetel. Mert őszintén megvallva, ki nem szarja le, hogy azok az ismeretlen, ízig-vérig papírmasé karakterek, amelyek szigorú klisék és közhelyek szerint épültek fel, élnek-e avagy sem.
Persze nem ők tehetnek róla, hogy nem tudják kifejezni még elnagyoltan sem az érzelmeiket, nem akarom bántani őket, mert ez tényleg nem a színészek hibája, habár minden 20-ad rangú, tehetségtelen celeb beépült a castingba, hanem a forgatókönyvíróé. Ja, hogy ő is Scott Stewart volt. Micsoda meglepetés. Tehát színészfronton még az agyunkra megy az álterhes Adrianne Palicki, mindenki kedvenc fekája: Tyrese Gibbon Gibson, a badass chick, aki a neve ellenére színültig amerikai: Willa Holland és a szétbotoxozott arcú Kate Walsh. Igazi sztárparádé.
De ne térjünk le a kijelölt mezsgyéről, ne az alsó hangon is mesterséggyilkos színészeket szapuljuk tovább, hanem a filmet, mert van még rajta bottal piszkálni való. Szerencsére sok ezer filmre rúgó nézői tapasztalatomnak és három számjegyű IQ-mnak, mely rossz beszédek szerint épphogy csak megüti, de akkor is eléri a 100-as álomhatárt, köszönhetően tovább tudok látni az eredményen és az alapkoncepciót vizsgálni.
A rendező feltehetőleg szeretett volna egy félelmetes jövőképet felfesteni, hogy így jár a gonosz emberiség, ha nem kap észbe és nem cselekszik időben. Lehetett volna ez metafora is akár, de inkább csak egy egyszerű ötlet volt, ami jól hangzik oszt' kész. Nem akarok belemagyarázni semmi bonyolultabbat annál, ami. Szóval ő szerette volna megspékelni egy kis horrorral az egész vízióját, itt kapcsolódik be a falon futó Parker nagyi és az elefántkórban szenvedő fagyis bácsi, csakhogy inkább lett a saját nevetésében a földön fetrengő paródia, mint kemény, horrorisztikus, világmegváltós történet.
Félreértés ne essék, szerintem a film és a rendező nagyon is komolyan veszi magát, talán pont ezért is annyira humoros, mint egy reggeli beöntés a kávé+újság kombó mellé. Mindezt megspékeli a fájdalmasan primitív dialógusokkal, amiket egy halláskárosult tud csak élvezni, valamint egy olyan oda nem illő zenével, amit valószínűleg csak egy botfülű másodhegedűs tudott olyan szépen egymás után pakolni nem megfelelő időközönként.
Viszont hogy ne legyek ekkora tahó földműves, muszáj megemlítenem az egyetlen pozitívumot, ami magától értetődően jó volt: a látvány. Nem hiába vizuális effektes az arc, ezt azért szállította a többi látványosan sok fail dolog mellett. Na de ezzel a pozitívummal be is fejezem irományomat, mert elég lesz már a pocskondiázásból, a film hibáinak mutogatásból és az intellektuális faszverésből, a Légió B-film a filmes pokol bugyrainak legaljáról, így tehát 2 pont.
A minap olvastam a Vox-ban, hogy míg a többi országban a romkom egy töltelék stílus, addig kicsiny országunkban ez a vezető filmes műfaj. Ez mozgatja meg leginkább a nézőket. Persze néha ennek ellentmondanak és jön egy teljesen más zsánerű film (pl: Avatar) és földig alázza az összes romantikus komédiát.
Arra, hogy a magyar ember szereti a limonádét a legjobb példa a magyar filmgyártás. Alig van most már olyan film, amiben Csányi Sanyi vagy Fenyő Iván ne lenne húú de nagyon szerelmes. Idén is 2 már tuti: Szinglik napja, meg az Igazából apa. Mindkettő romkom.
És hogy ez hogy jön a Morganékhez? Lehet egy ilyen alkotás akármilyen szar, nálunk úgyis sokan vannak rá, mert szeretjük az alacsony színvonalú poénokat és azokat a filmeket, amin nem kell gondolkozni.
Meryl és Paul épp egy válókereset közepén vannak, mert Paul egyszer félrekefélt. Itt csöppenünk bele a történetbe, Paul visszaakarja szerezni kedvesét. Egy balul elsült vacsora után azonban ahelyett, hogy egymás karjaiba omlanának, szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak. Hogy ne nyírják ki őket, eldugják őket Istenháta mögé 149-be, hogy az iszonyat kemény bérgyilkos ne találja meg őket. Itt azonban sok-sok fergeteges-hasfalrezegtető-sírvaröhögős poén után kezd valami megmozdulni bennük...
Remélem éreztétek a cinizmust, hisz alapjáraton baromi unalmas film. Barátnőmmel néztük és azon kaptuk magunkat, hogy már szenvedünk kínunkban. Természetesen a mögöttünk ülők fergetegesen érezték magukat, a legszarabb poénokon is könnyesre röhögték arcukat és euforikus kedvükben persze szartak rá, hogy a székemet rugdossák. Persze mi, a műértő közönség, alig találunk olyan poént, amin lehetne nevetni, vagy ha mégis akad, iszonyat bénán vezetik le és már fogjuk is a fejünket.
Egyedül talán Hugh Grant tudott valami jót mutatni a vásznon, de neki is egész végig olyan feje volt, mintha kombináltfogóval szorították volna a heréjét. Sarah Jessica Parker meg úgy ahogy van idegesítő. Semmi mimikája nincs! A legnagyobb veszekedés közben is úgy néz ki, mint Rambo, miután 20 egységnyi katonát kinyírt gépfegyverrel. Annyi a különbség hogy SJP nem vicsorog hozzá, de belegondolva Sly-nak még ott is több mimikája van. Ezt tudná azzal kompenzálni, ha jól nézne ki, de sajnos lópofája van.
Nem csak a főszereplők frusztrálóak, ugyanúgy idegesítő az összes többi szereplő is. A domina diktátor asszisztens, vagy a végzetesen papucs férfi segéd, hogy a szőke cicát ne is említsem, aki olyan hülye, mint az a bizonyos testrészünk, de azért ő viheti a tűzoltóság vezetését. Még számtalan ilyen szánalmas baromság van a filmben és akkor a bérgyilkosra még ki sem tértem.
És ha már a veszekedésnél tartunk. A 103 perc alatt mást se látunk csak veszekednek és veszekednek és veszekednek. Akárhányszor kettesben hagyják őket, veszekednek. Végre együtt vannak, huncutkodnak meg mi egyéb, aztán reggel felkelnek és mit csinálnak? Veszekednek. Tudjátok mit? Én azt mondom, ha Hugh Grant helyében lennénk mi is az első adandó alkalommal megcsalnánk azt a hisztis picsát. És az egyik fő vita forrást majd elfelejtettem: nem lehet gyerekük, mert a csaj meddő. Egyszer kufircoltak falun és máris ott rugdalózik a kis poronty SJP hasában. Biztos a friss levegő tette vagy az ágy másmilyen dőlésszöge.
A filmben leginkább a vidék város ellentétére akarták a hangsúlyt fektetni. Csak hogy értsétek: a film szerint ha falun élsz, Te szánalmas utolsó senki vagy, ráadásul hülye is, de ha Te városban élsz, teszem azt New Yorkban, Te vagy az Isten, mert tuti van 2 diplomád meg Armani inged és Volvoval jársz. Bár ez az USA, tehát kitudja, de erősen kétlem, hogy ilyen durva lenne a kontraszt.
Összegezve a látottakat: aki tudja, kerülje el! Pénzkidobás! A legnagyobb jóindulattal is 2 pont. Ebből egy a stáblistáért jár, mert gyorsan eljutottunk odáig és menekülhettünk ki a teremből, úgyhogy elpazaroltam majd 2 órát az életemből. És ha valaki megkérdezi Halottam-e valamit Morganékről? Még azt is letagadom, hogy léteznek...
Ez az a film, amit vígjátéknak akartak eladni, de körülbelül annyira vicces, mint egy talicska fos. Mondjuk már akkor gondolhattam volna, hogy ez nem az én filmem lesz, mikor a teremben rajtam és 4 másik önjelölt mazochistán kívül csak nők ültek. Már a reklámblokk alatt észleltem a konvergenciát az Erőben, de balga módon figyelmen kívül hagytam. Úgy gondoltam, csak nem lesz ez olyan rossz, hisz benne van a perzsagyilkos Gerard Butler is, aki még a halállal farkasszemet nézve sem mondja ki azt a bizonyos SZ betűs szót, inkább agyongyilkolászik még pár száz embert slow-motionben. Itt azért hozzáteszem, hogy nem láttam a P.S. I love you-t sem, de nem is fogom, bár ennek Hilary Swank a legfőbb oka. 
Nem igazán tudom, hogy a teremben ülőknek volt e marha alacsony a poénküszöbük vagy még sosem láttak jó vígjátékot, de folyamatosan ment a röhögés. Ami azért vicces, mert a legjobb poén, amit kiküszködtek hosszú órák alatt magukból az írók, is max. középszerű volt. Ha csak ennyire képesek, menjenek el a legtávolabbi szigetre a kannibálok közé, csak tollat ne ragadjanak megint és ne inzultálják a jónépet, könyörgöm. Fogalmam sincs, mit ártott az emberiség nekik, hogy kiérdemelte ezt a másfél óra tömény unalmat, de tény, hogy ilyen szempontból jól végezték a munkájukat. Ezzel a szarral embert lehetne ölni, komolyan.
De hol is rontották el? Kezdhetnénk ott, hogy megcsinálták, de adjunk neki azért egy második esélyt. A casting. Kézcsók a hölgyeknek, de ezt most nagyon elbaszták. Hiába bírom Gerard "a nők bálványa" Butlert és hiába szép nő Katherine Heigl, körülbelül annyi köztük a kémia, mint egy sün és egy villamos között. Habár a macsó faszkalap szerep jól állt Mr. Leonidásznak, voltak jobb pillanatai és nagyjából ő hozta az úgymond "poénos" szövegeket is, attól még a film nem lesz jobb.
Történt ugyanis, hogy egy tévés producer kénytelen alkalmazni egy nagypofájú műsorvezetőt, mert csak, a nézettségért ugye mindent. A nő egy merev fapina, a férfi egy laza műmájer. Mit ad a sors, a férfi be akarja bizonyítani, hogy mindig igaza van, ezért alkut köt a nővel: segít neki pasit szerezni, cserébe az együttműködésért. Minden jól megy, míg egymásba nem szeretnek ésatöbbi, ésatöbbi. Történet nulla, csavar nulla, humor nulla, tömény romantika 100%. (Igazából utána kellett néznem a történetnek, mert már arra sem emlékeztem, mit néztem.)
Hölgyek: nektek tetszeni fog, én meg leszűrtem a tanulságot. Mikor kell nevetni a filmen: mindig. Mikor kell visítani: mikor Gerard Butler leveszi az ingét. Mikor kell kimenni a filmről: már rögtön az elején, ha bent maradsz, szívni fogsz. Ki kellett volna írni a terem ajtajára Dante örökbecsűjét: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Srácok: annyit tudok csak tanácsolni, ne nézd meg! Ha netán valamelyik spanod kölcsönadja, dobd el jó messzire, ha valaki el akar rá rángatni és nem a barátnőd, küld el a picsába. Ha viszont a barátnőd, mondj igent, vegyél be egy doboz gyógyszert és várd a megváltó halált, vagy ha mégse, utána menjetek haza és szexeljetek egy jót, hogy minél hamarabb el tudd felejteni ezt a borzadályt.
Az igazság tényleg ronda, de ez van. Mindennek megvan a jó oldala is, igaz, hogy elvesztettem másfél órát az életemből, amit soha nem fogok már visszakapni, de legalább megvan az első bronzérmes film a szégyenfalon. Tehát pontszámilag egy 2/10 és még jó fej voltam.
Iratkozz fel, ha gyorsan akarod megtudni, frissült-e az oldal.
