Már évek óta rendszeres mozilátogató vagyok, de csak kevés olyan filmet láttam, amire azt mondtam volna, hogy ezt még egyszer látni akarom. Sőt továbbmegyek, talán még nem is volt ilyen. Eddig. Amint vége lett a filmnek, legszívesebben már váltottam volna a következő előadásra a jegyet. Az Avatar világa egyszerűen magába szippantja az embert már az első perctől fogva és nem is ereszti egészen a végéig.
A történet a Pandorán játszódik, egy távoli gázbolygó holdján. Az emberek egy értékes ásványi anyagot bányásznak, feldúlva maguk mögött az egész természetet. Az őslakosok, a na'vik fájdalommal nézik végig, hogyan pusztít a betolakodó faj. Miután az emberek kárpótlásul nem tudnak semmi olyat sem felmutatni, amire szükségük lehet, próbálják diplomáciai úton megoldani a helyzetet. Mindezt félig emberi, félig na'vi DNSből mesterségesen előállított avatárokkal, melyeket tudósok irányítanak tudatátvitellel.
Ebbe a világba csöppen bele Jake Sully, a deréktól lefelé lebénult veterán tengerészgyalogos. Az ott állomásozó Quaritch ezredestől, akinek az a célja, hogy megvédje a tudósokat és bányászokat Pandora gyönyörű, de gyilkos világától, azt a feladatot kapja, hogy férkőzzön a na'vik közé, szolgáltasson róluk információt. Miközben Jake az avatárján keresztül újra felfedezi a mozgás, a futás örömét, teljesen belefeledkezik ebbe a gyönyörű, új világba. Mikor megismerkedik a na'vi Neytirivel, azok kultúrájával, életével, mikor látja, hogyan használják ki őket, hogyan szipolyozzák ki a bolygót a gyarmatosítók, egy teljesen más cél kezdi vezérelni. Míg a tudósok diplomáciai úton próbálják megoldani a konfliktust, addig Quaritch háborúra készül a na'vik ellen, így Jakenek választania kell, kinek az oldalára áll.
Az Avatar mind a 166 percében letaglóz és beledöngöl a székbe. Minden egyes képkockát faltam a szemeimmel, mindent látni akartam, semmiről sem, még a természet apró rezdüléseiről sem akartam lemaradni. A Pandora a könnyfakasztóan gyönyörű növényvilágával, a veszélyes, de csodaszép élőlényeivel, a benszülött na'vikkal egyszerűen rabul ejtette a szívem. Mikor vége lett a filmnek, sajnáltam, hogy nem nézhetem tovább ezt az élő, lélegző csodát, amit James Cameron álmodott meg.
Túlzások nélkül mondhatom, hogy a rendező minden egyes ígéretét maximálisan beváltotta. Annak ellenére, hogy az embereken kívül szinte minden más a számítógép-effektesek műve, egy percig sem kételkedtem abban, hogy amit látok, az a valóság. Én is ott akartam lenni a na'vik között, velük együtt akartam felfedezni a Pandora szemkápráztató csodáit, velük együtt nevettem és sírtam, mikor Quaritch támadásba lendült és legszívesebben velük együtt harcoltam volna én is az emberek és azok igazságtalansága, szívtelensége ellen.
Cameronnak 12 évet kellett várnia arra, hogy a technológia elérje azt a színvonalat, amellyel képes mindazt vászonra vinni, amit megálmodott. Jelentem, minden egyes percét megérte a várakozás. A na'vik néhol valóságosabbnak hatottak, mint az igazi, élő emberek, köszönhetően a tökélyre fejlesztett motion capture technológiának. Persze a mimikájuk közel sem hatna ennyire valódinak, ha a színészek, akik arcukat és mozgásukat kölcsönözték a na'viknak, nem adtak volna bele minden tőlük telhetőt. Egy idő után azon kaptam magam, hogy teljes értékű színészekként kezelem a benszülötteket, nem pedig számítógép által kreált CGI lényekként.
Sam Worthinton amellett, hogy karizmatikus egyén és nagyszerű "akciósztár", meglepően jó színész is. Nem csak szerepet játszott, hanem eggyé vált vele. Minden mozzanata hihetően lett ábrázolva, csakúgy, mint az összes többi színészé. Mindenkinek volt motivációja, mindenhol egyértelmű volt, hogy ki, mit és miért tett. Megvolt az emberben az az érzés, hogy abban a helyzetben ugyanígy cselekedett volna. Azonosulni tudtam Jake-el, azonosulni tudtam Neytirivel és szinte minden egyes színésszel. Habár minden karakter, pont úgy, ahogyan a történet is, klisékre épül, mégis olyan jól van tálalva, hogy ez a megállapítás máris súlyát veszti.
Pedig érdemes itt elidőzni egy kicsit. Mindenki a történet egyszerűségét hozza fel negatívumként, így egy kicsit úgy érzem, kampányolnom kell mellette. Gondoljunk csak bele. Az Aliens, a True Lies, a Titanic, és hogy ne csak Cameron filmekkel példálozzak, a Gyűrűk ura sem csavaros történetével érdemelte ki a közönség szeretetét, hanem életszerű helyzeteivel, szerethető karaktereivel, a nagyszerűen felvezetett, ám egyszerű történetével és nem utolsó sorban látványával. Nem kell aggódni, az Avatarnál is megvan mindez.
Nyugodtan mondhatom, hogy a Neytirit játszó Zoe Saldanába a két és fél óra alatt nem csak én lettem szerelmes, de szerintem még nagyon sokan férfitársaim közül. A játékával elhitette velem, hogy ő az igazi, nagybetűs NŐ, aminél több dicséret azt hiszem nem is kell. Sigurney Weaver is hozta a formáját, hálás szerep volt ez számára, de kiemelhetném akár Michelle Rodriguezt, Giovanni Ribisit vagy Stephen Langot is, akik mindannyian hozták a tőlük elvárható maximumot, mellyel életet leheltek a karakterekbe.
Cameron egy olyan világot álmodott meg, melyhez foghatóval még alig találkoztunk. Apró részletekig menően megtervezett minden egyes élőlényt, minden egyes fegyvert, a bázist, a növényeket, egyszóval mindent. Ha a jövőt kéne leírnom, nagyjából én is hasonlóképp ábrázolnám. Mindennek tárgynak megvolt a saját funkciója, minden élőlénynek megvolt a maga védekező rendszere, csakúgy, mint itt, a Földön. Ennél részletesebben lehetetlen lett volna visszaadni a Pandorát.
A 166 perc alatt, ameddig ez a csoda tartott, megszűnt a külvilág. Még én is, aki azért elég gyakran pillant az órájára, csak ültem a teremben és próbáltam befogadni ezt a fantasztikus, lenyűgöző, új világot. Meg sem fordult a fejemben, vajon mennyi lehet az idő, észre sem vettem, hogy kiszáradt a szám, mert a film kezdete óta nem ittam, nem volt szükség arra, hogy megpróbáljam kizárni a környezetem, mert a teremben minden egyes embert ugyanúgy lekötött ez az alig több, mint 1 órának tűnő 166 perc, hogy síri csöndben zajlott le az előadás.
Nagyjából ilyen érzés lehetett 1977ben, mikor először mutatták be a Star Warst. Én csak a millenium környékén láttam először, de azóta sem volt rám olyan hatással film. Egészen eddig. Néha tátott szájjal néztem az eseményeket, néha hatalmas vigyorral nyugtáztam, hogy egy pisszenést sem hallani a teremben, néha legszívesebben kibújtam volna a bőrömből örömömben, hogy mindennek én is részese vagyok.
Meglehet, hogy még nagyon sokáig nem lesz hasonlóban részem és ezt nagyon sajnálom. A film egyetlen negatívumaként azt tudnám felróni, hogy vége lett. Nagyon szívesen elnéztem volna még pár órán keresztül Pandora csodálatos történetét, de hogy mindezt bepótoljam, szinte biztos, hogy megnézem még párszor moziban ezt a remekművet. Lelkiismeret furdalás nélkül 10/10.
Kicsit megkésve, de végülis eljutottam addig, hogy megnézzem moziban. Hozzátenném, nem rajtam múlott, de a lényeg végülis az, hogy sikerült. Basszus most nézem, június 18. a magyar bemutató. Hát jah, nem jöhet minden elsőre össze a premier héten. De azt mondom, megérte most megnézni, kár lett volna kihagyni az utóbbi évek egyik legjobb vígjátékát.
Le kell szögeznünk, hogy ez nem az a sírva röhögös fajta, mint mondjuk a Tropic Thunder volt anno 2008ban, hanem a végig mosolygós, néha hangosan felröhögős vígjáték. Jó nézni, ahogyan kibontakozik a nem túl bonyolult történet, jó látni a kisebb-nagyobb utalásokat a filmben, gondolok itt az Esőemberre például, jó nézni, ahogy elbalfaszkodnak, vagy épp meglepődnek azon, mi is történt múlt éjjel.
A színészek zseniálisan hozzák a formát, azt hiszem most egy jó időre sikerült belevésniük magukat az emberek emlékezetébe. A nép kajálja, odaát már rengeteg pénzt hozott, dolgozik a gépezet nagyon, szájról-szájra terjed a film jóhíre. Maradandót alkotnak a színészek: Zach Galifianakis, standup komikus hozza a teljesen bolond, szakállas fura figura szerepét Alan személyében, Bradley Cooper (Phil) a laza, jóképű csávót játsza, Ed Helms pedig marha jó fogorvos. Ne feledkezzünk meg azért Justin Bartharól sem, habár nem sokat látjuk a vásznon, mikor épp ottvan, jól adja a vőlegényt (Doug). A nagyszerűen megírt párbeszédek miatt még az olyan jelentéktelen szereplőkre is emlékszünk, mint a drogdíler vagy a vegasi templomban lévő pap, pedig csak pár percig láthattuk őket.
A történet nagyszerűsége egyszerűségében rejlik. Adott 4 barát, egy legénybúcsú Vegasban, iszonyatos piálás és a másnaposan ébredés a hotelszobában. Na meg persze a riadalom, mit keres egy tigris a fürdőszobában, egy gyerek a szekrényben és persze hol van Doug? Mivel sehol sem találják elindulnak megkeresni, mert 2 nap múlva esküvő és a vőlegénynek nem ártana ottlennie a sajátján. Tömören ennyi, kicsit Hé haver, hol a kocsim tálalásban, de annál sokkal jobban, sokkal jobb színészekkel. Szóval senkit ne rémísszen el az előbbi hasonlat, ezerszer jobb lett a Másnaposok.
A rendező, Todd Phillips ismét nagyot alkotott a Cooltúra rendezése és a Borat forgatókönyve után. Ahogy imdb-n látom, már tervbe is van véve a film második része, kíváncsian várom a fejleményeket.
A film nagyon egyben van, a zenék nagyon jól passzolnak, szinte kötelező beszerezni az OSTját, már persze akinek bejönnek ezek a fajta zenék. Van Flo-ridátol kezdve Phil Collinson át minden, de a hab a tortán Dan Finnerty and the Dan Bandtől a Candy Shop átdolgozás. Az minimum egy plusz pont az elszámolásnál, mekkora királyság már. A szinkron meglepően jó lett, csak azt nem értem, mért kell minden egyes ázsiai embernek vinnyogó akcentust adni. Volt egy gorillája is Mr. Chownak, annak például tök normális hangja volt. Mért kell ennyire elbaszni valamit, nem tudom, de majd eredeti nyelven bevizsgáljuk. Ennek ellenére tényleg jól sikerült a szinkron el kell ismernem, pedig nem vagyok egy nagy szinkron párti, főleg mostanában, mikor jönnek ki az igénytelenebbnél igénytelenebb szinkronok.
Valamint húzó tényező még a credits alatt bemutatott képek. Azok valami zseniálisak, a filmben megszeretett karakterek miatt sírva röhögős rész, végre megláthatjuk, miminden történhetett azon a bizonyos éjszakán, tehát semmiképp ne rohanjatok ki a The End felirat után, már ha volt olyan.
És akkor az értékelés, mivel azt hiszem, mindent leírtam róla, amit akartam. Nagyon megérte megnézni, aki teheti, menjen moziba, üljön be rá, amíg megteheti, mert már bezony nem sokáig fogják nyomatni. Először úgy gondoltam, hogy igen, kap egy nyolc pontot és jó a lelkiismeretem, mert marha jó film, de aztán ahogy írtam a kis élménybeszámolóm rájöttem, hogy még a nyolc pontnál is többet ér. A képek és a zene még hozzápasszint egy-két pontot, nem is tudom mennyit adjak rá. Talán megvan az újabb 10/10es versenyzőnk? Meg hát. Nem tudok belekötni, és nem is akarok, tökéletesen elszórakoztatott, kikapcsolt, és hát miért menne az ember moziba, ha nem ezért?
Tegnap, azaz csütörtökön megnéztem egy Oscar díjas válogatást a KAFF-on. Írtam már az animációs filmfesztiválról, hogy mi is ez, meg hasonlók, de hogy egy rövidfilmjéről fogok írni, arról álmodni se mertem volna. Nem hosszú, mindössze 30 perc, de számomra, és a körülöttem ülők számára is olyan megnyugvást és lelki békét hozott, hogy az leírhatatlan. Vagy a mondanivaló, vagy a látványvilág miatt, egyszerűen nem tudom, de nem is ez a lényeg. Utoljára animációs film, ami ennyire lenyűgözött volna az a Wall-E volt. Nem hiába nyerte el 1988-ban a legjobb rövidfilmért járó díjjat az Oscaron.
Mielőtt elkezdődött volna, azon gondolkoztam, hogy mennyire változó az emberek ízlése. Elcsodálkoztam, hogy pár rövidfilm hogy nyerhetett szobrocskát. Nem vitatom, biztos sok munka és izadság van mögötte, de azért néha elképedek rajta.
Ha megengeditek, sokat írok a történetről és most nem foglalkozok a spoilerezéssel. A történetben (30 perc nem sok esemény) egy vándor útra kel az Alpokban. Jó ideje gyalogol és kezd szomjas lenni, azonban a hegy kopár, erős szél fúj, alig lakják, akik mégis ott laknak agresszívek, a kutak kiszáradtak, olyan mint egy sivatag (erős költői hasonlattal élve). Már a kiszáradás határán áll, mikor megjelenik egy pásztor és ad neki vizet, utánna pedig elszállásolja. A férfi alig beszél, csak makkot válogat. Jól megvizsgálja őket, csak a legjobbakat hagyja. Pontosan 100 darabot. Másnap reggel a vándor még fent marad a pásztorral, a kiváncsiság hajtja. Kiderül, hogy a hegyi remete a makkokat gondosan elülteti, a hegyet fásitja. Elvesztette a családját és teljes magányba zárkózott a hegyek között. Egyedül ez hajtja, a fásítás. Naponta elültet 100 magot. Így már jócskán több, mint 100.000 fát ültetett el. És hogy miért csinálja? Úgy véli, ha a hegyet befásítja, újra visszatér ide az élet és így másoknak örömet okozhat ezzel az egyszerű, de mégis fáradságos cselekedettel, ami őrültségnek tűnik, de mégis lenyűgöző. A történet vége az, hogy a hegy és a körülötte elterülő völgy egy ember által, de teljesen befásodik. Az erdő túléli mindkét világháborút. És ahol egykor szárazság volt, ott most patak csörgedezik, ahol orkán tombolt, ott a fák lengedeznek, ahol agresszív emberek laktak, ott 10.000 ember él vidáman és boldogan... Nem elég átfogó a leírás ezért lentebb bemásolom a kisfilmet. Angol tudás kötelező, de anélkül is lehet élvezni.
Maga az animáció, mint majd láthatjátok, ceruzával készült, kézi rajzolással. A régi jól bevált módszer, szín és forma orgia. Egyszerűen varázslatos. Még több ilyet. Illetlenség lenne kihagyni az alkotóját, Frédéric Backet, az ő érdeme ez a nagyszerű alkotás. A 30 perc alatt a vándor meséli el a történetet.
És hogy mégis miért nyűgözött le ez a film? Nehéz megfogalmazni, igazán nem is akarom és nem is tudom leírni. Egy, csupán egy ember akaratereje és kitartása a sok viszontagság ellenére mi mindenre képes. Boldogságot tudott varázsolni több ezer társának, csupán azzal, hogy fákat ültetett. Megmutatja, hogy az emberi akaraterő és kitartás végtelen méreteket tud ölteni és nem kell nagy dolgokat véghez vinni. Egy apró dolog is sokat érhet. És gondoljunk bele, ha egy ember erre képes, mi lenne ha sok ember fogna össze egy nemes cél érdekében? Lehet megkellene ezt tanulnunk...
Igazán pontot nem lehet rá adni, így nem is fogjuk besorolni a többi film közé. Ha mégis besorolnánk (kapni fogok a fejemre:) ) 10/10 lenne. Kiérdemelte a szobrot. Egyszerűen varázslatos. (Simán be lehet sorolni - a szerk.)
Íme:
Bezony végeztem a sorozattal, és csak annyit mondok, hogy ez baszott jó volt. Tényleg nagyon hasonlít a Cowboy Bebopra, ami nagy-nagy előny számomra, lévén az az egyik kedvenc sorozatom, hiába rajzfilm. Lehet ezért hülyének nézni, de aki még nem látta a rajzfilmet, az inkább ne tegye. Ha meg tetszett is a Firefly, simán tehetsz azzal is egy próbát, bőven megéri.
Maga a Firefly olyan jól keveri a stílusokat, olyan természetességgel kezeli a dolgokat, hogy már az első pillanatban elkapja az embert, és aztán bizony kurvára nehezen ereszti. A színészek zseniálisan játszák a rájuk kiosztott szerepeket, ami nem is nehéz, mert nagyon jól ki vannak dolgozva a karakterek. Itt bizony nem egy-két ember a főszereplő, hanem a Serenity teljes legénysége, azaz mind a kilenc fő. Egytől egyig személyiségek, problémákkal, gondolatokkal, hibákkal.
A western, a sci-fi és a kínai kultúra valami olyan furcsa elegyet alkot, ami rögtön megtetszik az embernek. Itt a szegények nem lézerfegyverekkel harcolnak, hanem bizony régi fegyverekkel, nem mindenki jár fantasztikus űrhajókkal, hanem akad rossz, leharcolt is köztük épp elég. Egy ilyen hajó legénységének kalandjait izgulhatjuk végig mi is, amint nem épp legális keretek között próbálnak megélni a peremvidéken. Konkrétan bármilyen illegális melót, szállítást elvállalnak, elegendő pénzért cserébe.
Az egész környezet valahogy nagyon életszerű, simán el tudom képzelni hogy 500-1000 év múlva mi is ugyanígy fogunk utazgatni, élni. Az USA és Kína közötti szövetség az alapja a Szövetségnek, mely igencsak megnehezíti az emberek életét. A központi bolygók fantasztikus helyek lehetnek a megfelelően gazdag emberek számára, ám a szegényebbek csak a peremvidéken találhatják meg a helyüket. Ahol meg a Fosztogatók keserítik meg mégjobban az amúgy sem könnyű életet. A fosztogatók pedig csak kínt, szenvedést és halált hagynak maguk mögött.
Mint már mondtam szegény emberek régi fegyverekkel harcolnak, coltokkal, sörétes puskákkal, meg épp amit találnak. Ez adja a vadnyugati hangulatot, meg a nem kevés kocsmai verekedés, illetve a country zene, mely nagyon illik az egészhez. Ehhez társul a kicsit tudományos fantasztikum, mely annyira nem is áll távol tőlünk. Itt nincsenek ionágyúk, teleportáló bizbaszok és a többi hasonló, tényleg nagyon high-tech kütyük. A Serenityről símán el lehet hinni, hogy van funkciója, hogy tényleg tudatosan alkották, és hogy mindennek ott a helye, ahol kell.
Finom ízt ad még az is, hogy egyes káromkodások kínai nyelven hangzanak el. Iszonyat hangulatos, és egyben vicces is. A karakterek, mint már írtam, nagyon jók. Semelyik sem felszínes, ha már épp kezdessz megismerni valakit, rögtön előhozakodik egy olyan dologgal, mely ismét megváltoztatja a véleményed róla.
Minden egyes rész története mesterien van kidolgozva. A sorozat izgalmas, humoros, néhol drámai, és teljes mértekben lehengerlő. Nem is értem, hogy a Fox miért állította le 14 rész után ezt a nem mindennapi sorozatot. Fox, gratulálok.
Asszem ennyiből már le lehet szűrni, hogy nagyon komálom a sorozatot, személy szerint a 10 pontból 11et adnék, dehát azt nem lehet, így csak egy 10/10 pont. A második kedvenc sorozatommá lett, csak a Cowboy Bebop előzi meg.
Mit is mondhatnék a filmről? Először is azt, hogy nagyon megérte megnézni, nagyon jó kis film. A színészek zseniálisan játszottak, a történet nem bonyolult, ám mégis tetszetős. A gitárzene telitalálat, meg úgy összességében is nagyon ottvan az egész. Nem tudnám megmondani mért jobb, mint a többszáz hasonló film, egyszerűen nézd meg és meglátod. Semmibe sem tudnék belekötni, és igazából nem is akarok. Egyszerűen jó nézni és ennyi.
A történet mint már mondtam egyszerű, kb két mondatban össze lehet foglalni. Vicky és Cristina a nyarat Barcelonában töltik, összefutnak egy festővel, aki felajánlja nekik, hogy töltsék vele a hétvégét. Tudjátok csak a szokásos, ennének, innának és szeretkeznének. A vicc az, hogy a férfi tényleg ilyen őszintén mondja ezt nekik. A történet további része meg ebből szövődik tovább. Természetesen elmennek a lányok, és történik ami.
Javier Bardemnek valami hihetetlenül jól áll ez a laza, éljünk a mának szerep, valamint a hölgyek is nagyon jól játszanak. Be kell valljam, mindhárom lány elcsábított. Rebecca Hall, Scarlett Johansson és külön kiemelném Penélope Cruzt aki ezért a szerepéért Oscar-díjjat is kapott, gyönyörűek. Egytől-egyig zseniális színészek, hát még egy filmben. Woody Allen ismét nagyot rendezett. Csak így tovább.
A helyszínek, a képi világ mind nagyon tetszett, nagyon illett a hangulathoz, sőt még fokozta is azt. Tényleg nem nagyon tudok mit írni, egyszerűen fantasztikus. Azért az vicces, hogy azokról a filmekről alig tudok írni, melyek lenyűgöztek. Így nem is szaporítom tovább a szót, tessék megnézni, igazán megéri. Ez most simán 10/10.
Tegnap este megnéztem ismét ez a remekművet már sokadjára, és még mindig lekötött, még mindig röhögtem egy-egy párbeszéden. Aztán, gondoltam, megírom életem első "kritikáját" , de rá kellett jönnöm hogy nem is olyan egyszerű, mint ahogyan én azt gondoltam. Megpróbáltam még tegnap este írni róla, ám valahogy sehogy sem akart sikerülni. Tehát aludtam rá egyet és megpróbálom most szavakba önteni gondolataimat.Hogy őszinte legyek nehéz lenne elfogulatlanul írnom az egyik kedvenc filmemről, ezért nem is teszem. Szóval ez valami hatalmas. Nem semmi forgatókönyvet hozott össze Tarantino bácsi.
- Fekete és és kopasz.
- És úgy néz ki mint egy picsa?
- Hogymi?
- Azt kérdeztem úgy néz-e ki mint egy picsa?
- Neeem.
- Akkor mért baszogatod, mint egy picsát?
A történet egy városi étteremben kezdődik, ahol fültanui vagyunk egy szerelmespár beszélgetésének, akik épp arról beszélnek, hogy kirabolják-e az éttermet. Felállnak, bejelentik, hogy fegyveres rablás, majd vált a kép és két öltönyös férfit láthatunk, amint egy kocsiban ülnek és beszélgetnek. A két alak, Vincent (John Travolta) és
Jules (Samuel L. Jackson) behajtók és épp házhoz mennek. Szerintem ők ketten a legnagyobb arcok a filmben, az ő párbeszédeik a film csúcspontja. Elvégzik a melót, majd elmennek egy bárba, ami, mint késöbb kiderül, Marsellus Wallace-é (Ving Rhames),
a munkaadójuké. A nagydarab feka Vincentet bízza meg felesége Mia (Uma Thurman) felügyeletével. A bárban még találkozunk egy bokszolóval, Butch-al (Bruce Willis), aki szintén Marsellus szolgálatában áll. Történnek az események és végül minden szál összefut.
- És Mr. Wallace nem szeret mással baszni, csakis a feleségével, Mrs. Wallace-szal.
Mint már mondottam, a forgatókönyv Quentin Tarantino keze munkája. Aki nem mellesleg rendezte is. És mit ne mondjak, a srác egy zseni. Az igazi erőssége a filmnek a párbeszédei, amitől az ember néha fetreng a röhögéstől. A történet nagyszerű, annak ellenére, hogy mennyire egyszerű. A színészek is természetesen zseniálisak, nekem főleg Travolta tánca tetszett, ahogyan kiparodizálta önmagát. Illetve amikor először megláttam Samuel L. Jacksont, vagy fél percig röhögtem milyen haja van. A zeneválasztás szintén magáért beszél, annyira illik a film hangulatához hogy az valami kegyetlen.
Összességében véve tényleg fantasztikus művet tett le elénk Tarantino. És azt hiszem nem hiába ez a kedvenc filmje sokaknak, hozzám hasonlóan. Nos ez volt az első ilyen bejegyzés, remélem lesz aki elolvassa rajtam kívül. Várom a visszajelzéseket, mert tényleg kíváncsi vagyok, kinek hogy tetszett az írásom, illetve a film is természetesen.
Iratkozz fel, ha gyorsan akarod megtudni, frissült-e az oldal.
