Miért? Csak. Ez a kulcsszó az egész filmhez. Ha ezen nem tudsz túllépni, akkor meg se nézd, mert jó esetben kopaszon, rossz esetben kényszerzubbonyban jössz ki a moziból, mert megpróbáltál a sor közepéről magadnak utat rágni az embereken keresztül, hogy kijuthass erről a filmről. Egyszerű szó, könnyen megtanulható, mondogassuk magunkban egy darabig és ugorjunk neki a Percy Jacksonnak, mert nem olyan borzalmas ám, ahogy felvázoltam. Legalább is ha nem nézel oda a 2 órás játékidő alatt egyszer sem, egész jó szórakozás, minden más esetben mazochizmus.
Percy Jackson egy átlagos amerikai tini, egy nap viszont azon kapja magát, hogy egy múzeumban egy hárpia elől menekül, aki azelőtt az új irodalomtanáraként mutatkozott be az osztályteremben. Ezek után hirtelen egy táborban találja magát, mert az anyját elragadta egy minotaurusz. Itt tudja meg, hogy legjobb barátja, aki egyébként feka, egy patákon szaladgáló szatír és hogy ő valójában Poszeidón fia, valamint azt, hogy az előbb említett mitológiai lények azért törtek az életére, mert rajta keresik Zeusz elveszett villámát. Persze a főisten sem rest, kompromisszumot ajánl: vagy visszakapja a Mestervillámot záros határidőn belül, vagy háborút szít az istenek között.
Jónak hangzik, mi? Hát, nem az. Nem elég, hogy tinifilm, de még abból is a retardáltabb fajta. Mert a Percy Jackson bizony a saját nyálában vegetáló értelmi fogyatékosnak nézi a mai fiatalságot. Ami nagyrészt helyénvaló, de azért vannak kivételek szép számmal, akik igencsak sértőnek vehetik a film lealacsonyított érthetőségi küszöbét.
Az általam gyönyörűen felvázolt cselekmény után persze felmerülhet a kérdés, hogy miért olyan a film, amilyen, annak ellenére, hogy az alaptörténet egész faszányos, hogy miért vérzik ezer sebből, mint egy homoklapáttal bucira vert fejű kiscsoportos vagy hogy miért olyan buta, mint egy növény értelmiségi szintje körül tendáló tini popsztár. Akkor elkezdem kivesézni, jó? Tudom, tudom, vártátok már ezt a pillanatot. Tehát. Emlékeztek még a kulcsszóra, amit az elején említettem? Jól figyeljetek, mert most szükség lesz rá, nem is kevésszer.
Zeusz miért Poszeidón fiát vádolja, mikor ott van ezernyi másik zabigyerek? Csak. Ha Zeusz isten és az istenek mindent látnak ugyebár, mért nem tudta, hogy ki vitte el a monyóját? Csak. Zeusz miért akar háborút indítani azért, mert volt olyan szenilis, hogy elhagyta a Mestervillámot? Csak. Miért nem ellenkezett egy isten sem, mért ültek ott nyugodtan, beletörődve abba, hogy a testüket a férgek harapdálják majd ementálivá huzamosabb időn belül? Csak. És ez még csak az első ötperces adag.
Jön a második: Percy miért nem siratta meg az anyját, mikor azt hitte, hogy szörrrnyű kínok között égett humusszá? Csak. A táborban mi a rákért kellett kardokkal meg íjjakkal harcolniuk? Könyörgöm, a 21. században vagyunk. És a válasz ismét: Csak. Mert Narniában, ahol az élet csodaszép és a gumimacik gombaházakban laknak még hagyján, na de itt? Mi indokolta ezt?
Utolsó kérdés: az Olümposz mért van az Empire State Building tetején? Csak. Oké, elhiszem, hogy istenek és biztos, hogy a kőműveseik sem román bevándorlómunkások, meg az is biztos, hogy kurvára jó mesteremberek, és az is jól néz ki, hogy egy lifttel megyünk fel mindenhova, mint a Charlie és a csokigyárban, na de azért álljon már meg az a flancos nászmenet.
Remélem mostanra már együtt kiabáljátok velem a választ minden egyes kérdésre, de ne aggódjon az se, aki véletlenül lemaradt volna, mert a film nézése közben 2 percenként villan be egy-egy kérdés, amire már begyakoroltuk a választ. Bátran engedlek titeket utatokra, mindent megtanultatok, ami a film nézése közbeni sokk túléléshez szükséges. "Repüljetek, repüljetek gyermekeim..."
Szóval annyit ezzel a 3 bekezdéssel elértem, hogy a legnagyobb kérdéseket az első 20 percből felvázoltam, de még ott az a másik 90 perc, ami egy örökkévalóságnak is tűnhet. Viszont tanulsága is volt neki: a testőrök szart sem érnek, szabadidejükben a tinik Lady Gagára, Elvisre és Keshára pogóznak miközben füves szerencsesütiket majszolnak Vegasban egy kaszinóban, a pokol bejárata a Hollywood felirat mellett található és 2 hektoliternyi víz sem ráz halálra, ha éppen belepottyan Zeusz villáma.
Persze töménytelen mennyiségű hiba, seb, oda-nem-figyelés, az-egész-projekt-leszarása mellett a színészek sem kímélnek és talán a legrosszabb formájukat hozzák. Pedig van itt aztán gatyába vizelés a sztárparádé láttán: Pierce Brosnan, Rosario "hú, de jó vagy" Dawson, Uma Thurman, Sean Bean, Joe Pantoliano és még sorolhatnám. Sajnos mindegyikük a minimumot hozza, de nem is akartam és nem is lehet tőlük jobbat várni egy ilyen filmben.
Logan Lerman, a következő Zac Efron is szerencsésen bemutatkozott első olyan filmjében, amiben a főszereplőt alakíthatta, de mondjuk úgy, hogy személyiségi jogokat ne sértsek, nem túl eredményesen. Meg persze van itt szigorúan kötelező vicces feka és kemény, eksönhíró csaj is.
De akkor egy kis pozitívum, mert nagyítóval keresve, de az is akad. Ha félre tudod tenni az agyad, sőt, elválasztani az agytörzsedtől és kidobni a legközelebbi szemetesbe, akkor az akciók egész élvezhetőek. De csakis az akciók. A párbeszédeknek álcázott szado-mazó eszközök még úgy is az őrületbe kergetnek, ha már csak egy agyatlan zombi vagy, aki megy a nép után.
És a konklúzió a végére: Harry Potter utánzat sebhely és szemüveg nélkül, ugyanazzal a sémával és rendezővel, aki időközben elfelejtett rendezni, de bénább CGI-jal és még annál is bénább tiniszínészekkel, kicsit megkeverve, nem rázva. Chris Colombus önkielégítése ez, ami biztosítja őt arról, hogy még nem felejtett el fantasyt rendezni és ami biztosít minket arról, hogy talán soha a büdös életben nem fogjuk megnézni a második részt. Már ha elkészül. Filmnek gyenge, másra meg nem jó. 3 pont, de csakis a tűrhető akciójelenetek és néhány jól sikerült poén miatt.
A film legnagyobb és talán egyetlen hibája, hogy a mindfuck a végén el is marad, meg nem is. Én személy szerint egy kicsit csalódottan pislogtam bele a felvillanó fényekbe a végefőcím után, de aztán nem hagytam magam legyűrni, átlapoztam magamban a forgatókönyvet és végül is sikeresen két vállra fektettem a csalódottságomat.
Hogy miért? Nos, azt mindenképpen be kell vallani, hogy láttunk már hasonló filmet hasonló csattanóval a végén (direkt nem írok példát), de ilyen profin prezentálva még csak keveset. Hiába nincs leteszem-az-arcom-a-szék-alá érzés, hiába lehet már előre tudni a végkifejletet, mégis az az út, ami addig elvezet minket a Viharsziget sötét és nyirkos épületeiben, az valami hátborzongatóan kegyetlen és nagyszerű. Hiába na, Scorsese ért a filmkészítéshez, hisz már baromi régóta a szakmában van.
Persze az egész talán fele olyan jó sem lenne, ha nem Dennis Lehane könyvéből készült volna el, amit záros határidőn belül be is fogok szerezni, mert igencsak meghozta a film hozzá a kedvem. Mindehhez hozzájön Scorsese mester biztos keze a rendezésben, Leonardo DiCaprio erős alakítása, az apróbb szerepekben tündöklő színészek, mint Ben Kingsley vagy a már sokadjára bizonyító Jackie Earle Haley, a 2 Oscar-díjas Robert Richardson operatőri munkája, a zseniálisan fullasztó díszletek és a feszültségkeltő zene.
Mind-mind profizmusról tesz tanúbizonyságot, mert akár érdektelenné is válhatott volna a film az első fél óra után, mikor rájövünk, mi lesz a turpisság a végén, ám mégsem lett az. Köszönhető ez nagyban a szürreális álmoknak, képzelgéseknek, amik azért rátesznek egy lapáttal a hangulatra, amit az épületek, a betegek és az egész atmoszféra csak tovább erősít. A film eleji hatalmas vihar pedig már csak hab a tortán.
Két rendőrbíró, Ted Daniels és Chuck Aule azért érkeznek a legveszélyesebb elmebetegeket kezelő gyógyintézetnek otthont adó Viharszigetre, hogy megtaláljanak egy beteget, aki a jelek szerint elpárolgott a szobájából. Rachel Solandot az ápolója kíséri a szobájába, majd kívülről rázárja az ajtót. Reggel sehol sem találják a nőt, az őrök nem látták, hogy elhagyta volna a szobáját, a két pár cipő, amit minden beteg megkap, pedig ott fekszik a szekrényben, annak rendje és módja szerint.
Az alkalmazottak, de még a főorvos sem hajlandó feltétel nélkül együttműködni, így egyre furcsábbá válik a helyzet. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy Teddy rémálmoktól, hallucinációktól szenved a sok megpróbáltatás miatt, amit őt érte a közelmúltban. Felesége ugyanis gyújtogatás áldozatává lett és magát okolja, amiért nem tudta megmenteni, mert épp egy hajtóvadászaton vett részt.
Leonardo DiCaprio sziporkázik a szerepében, de azt hiszem, ez már el is várható tőle. Hisz rég nem az a fiatal srác, akit anno annyian elítéltek és nyálas buzinak hívtak a Titanic miatt. Persze a műértő közönség már akkor sem skatulyázta be, hisz előtte olyan filmekben játszott, mint Az egy kosaras naplója például. És arról a szerepről ugyan minden elmondható, csak az nem, hogy nyálas tinibálványt játszott. Komolyan nem értem azt az ellenszenvet, amit a neve vált ki egyes körökben, hisz számtalanszor bizonyított már. Korunk egyik legjobb színésze és ezt minden részrehajlás nélkül merem állítani.
Nekem kifejezetten tetszett még Jackie Earle Haley játéka és noha csak pár percig van a vásznon, akkor viszont ő uralja azt. Bár kiemelhetném Ben Kingsleyt, de akár Max von Sydowt is. Meg persze Mark Ruffalot, aki annak ellenére, hogy nem túl felkapott színész, simán megbirkózik a feladattal.
A precízen felépített karakterek, a folyamatos, egyenletes hangulatfokozás, a fullasztó légkör és a végső csavar miatt azt hiszem ismét csak maradandót alkotott Scorsese. A rendező úr filmjeiben nem először tűnnek fel enyhén pszichotikus alakok, de tudtommal eddig még egyetlen rendezése sem játszódott egy elmegyógyintézet falain belül. Ahogy összemossa a valóság és hallucináció határait, az valószínűleg a már jól ismert rutinnak tudható be, ezért sem volt számomra meglepetés, hogy egy olyan légkört kaptam, ami már az első perc után magába szippantott.
A helyszín adja magát: komor, klausztrofób, sötét, nyirkos, félelmetes, ez valószínűleg a remek operatőri munka nélkül is hasonló lenne, viszont azzal karöltve valami egészen pazar, kicsit noir-os hangulattal operáló pszichothriller helyszíne lett. Harapni lehet a feszültséget, vágni lehet az agresszivitást, érezni lehet azt, amit szereplőink érezhettek az első pillanatokban, mikor kinyílt az ashecliff-i vigyorgó kapuja.
A film az emberi elme bugyraiba kalauzol el minket, de ne ijedjetek meg, ha az első fél óra után csak annyit kérdeztek magatoktól: akkor most mi van?. A végén szépen minden világossá válik az iszonyatosan kegyetlen megoldással és aztán arra eszmélünk, hogy még egyszer meg kell néznünk, mert a csavar egyszerűen megkívánja. Így utólag belegondolva nagyszerűen lett megírva a forgatókönyv, még ha első megtekintésre ez nem is látszik annyira.
Újranézési faktor tehát kurva magas, de valószínűleg csak egyszer és csak akkor, ha elsőre tetszett a film. Nekem bejött, nagyon is, az előzetesek után valami ilyesmire számítottam. Noha a csavar kiszámítható lett, már a történet milyensége miatt is, az utolsó mondat és képsorok kárpótolnak minket. Ez így egy erős 8/10.
Akciófilm. Dráma háborús köntösben. Propaganda. Rasszizmus. Pár szó, jelző, ami az ember eszébe juthat egy amerikai háborús film kapcsán. Ezek nagy része igaz a The Hurt Lockerre is, mégis olyan ügyesen tud az elfogadhatóság határán táncolni, hogy öröm nézni.
Elvitathatatlan napjainkban egy ilyen alkotás amerikai fiatalokat megmozgató szerepe, ezért a propaganda szó említése nagyon is helyénvaló, habár sokan tiltakoznak ellene. Irakba vannak kihelyezve az Amerikai Egyesült Államok Hősei, akik minden nap az életüket kockáztatják hazájukért. Melyik patrióta lelkületű fiatal amerikai ne szeretne csatlakozni ehhez a keménymaghoz, ahol a katonák a tökös fenegyerekek? Ahol látszólag sértetlenül, keményen odamondogatva védik hőn szeretett országukat és lövik halomra a terroristákat?
Habár nyíltan nem mondja ki a film és így a rendezőnő sem azt, hogy minden valamire való amerikainak a harctéren a helye, nem foglal álláspontot egyik oldalon sem, nem megy bele politizálásba, mégis érezhető az a leheletnyi utóíz, mely a II. világháborúban ezt a gyakran használt szlogent állítja elénk a jól ismert kék öltönyös, cilinderes veteránnal: I Want You For U.S.Army.
Nincs ezzel semmi baj, hisz a film ennek ellenére nem árul zsákbamacskát. Nem ölelgetnivalóan puha, rózsaszín mackók ugrálnak mindenfele, hanem a brutális valóságot nyomja bele az arcunkba. Itt mindennapos a halál, a leszakadó végtagok és a robbanótöltettől semmivé foszló emberek, mind a katonák, mind a merénylők oldalán. Nem állítja be feddhetetlen hősnek a kint harcolókat, nem állítja be őket sebezhetetlen harcosoknak, akiknek meg sem kottyan egy-egy emberélet kioltása. Ők is ugyanolyan gyarlók, mint mindannyian, ők is ugyanúgy az alkoholhoz nyúlnak, hogy megbirkózzanak belső démonaikkal.
Viszont a rasszizmus már közel sem ennyire egyértelműen kimondható része a filmnek, sőt, sokunk részéről talán belemagyarázásnak is tűnhet, de ha jobban belegondolunk és megnézzük a szereplők jellemét, ezeket az adrenalinhajhász, szerencsevadász katonákat, akiket már csak a családjuk emléke választ el a totális elmezavartól, észrevesszük, hogy a fentebb emlegetett fajgyűlölet csak minimális rasszizmusra korlátozódik, ami feltehetőleg mindannyiunkba szorult. Mert mi is volt, ami elindította a film kapcsán ezt a lavinát? Egyszerűen annyi, hogy az egyik katona elejti a következő szavakat: ezek mind ugyanúgy néznek ki. Se több, se kevesebb.
De hát ezt már sokunk megjegyezte, nem? Nem feltétlenül a rasszizmus miatt, egyszerűen a mi szemünkben tényleg nagyon hasonlóak az ázsiaiak, az afro-amerikaiak, de akár az eszkimók is. Pont annyira, ahogyan mi az ő szemükben. Szóval ez a minimális rasszista felhang elhanyagolható, de ha nem is, teljes mértékben elnézhető és egyáltalán nem is probléma, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb embernek fel sem tűnt.
A baj ott lett volna, ha a mélyen tisztelt rendezőnő, Kathryn Bigelow kidomborítja ezt a mellékvágányt amolyan Schindler listája módon, ám a The Hurt Locker esetében szó sincs erről. Az Irakban állomásozó, a film által bemutatott katonák semmivel sem rasszistábbak bármelyikünknél. Természetesen az előfordulhat, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot, de ezt már nem a jelen kritika és nem is a szóban forgó film dolga megítélni. E mellett el kell menni, hisz nem ez a film mondanivalója, lényeg, még csak hangsúlyt sem kap, mert a rasszizmus már rég nem világbetegség, ahogy az 100 éve volt és ami ellen kampányolni kéne, így értelme sincs arról vitázni, vajon a Bombák földjén az e avagy sem.
A lényeg maga a film, a történet, a pazar rendezés, a bravúros operatőri megoldások, a színészi alakítás, a pattanásig feszült légkör, melyet már-már vágni lehetne, a drámai pillanatok, az akciók, melyeknél nem tudhatjuk előre, ki ússza meg élve és ki marad ott a csatatéren, az áldokumentarista jelleg, a random egymást követő napok és azok eseményei. A lényeg az izgalmas összessége mindezeknek. Hisz ezt díjazták 9 Oscar-jelöléssel.
De hogy a filmről, a történetéről is ejtsek pár szót, hisz valószínűleg nem az unalmas okfejtésem érdekli a legtöbb embert: a Bombák Földjén a Bravó század váltásáig hátralevő 38 napot és az azt megelőző robbanást követi figyelemmel, amelyben az addigi bombaszakértő életét vesztette. Ekkor vezénylik át William James őrmestert, a szabályokra és életveszélyre fittyet hányó, önfejű, a háborúért és adrenalinfröccsért élő őrmestert, aki igencsak megnehezíti azt a röpke egy hónapot, mely hátravan még a század életéből. A század életéből, mely abból áll, hogy az éles robbanótölteteket hatástalanító bombaszakértőt biztosítják az azt körülvevő házakból esetlegesen leselkedő merénylőktől.
A film, mint már írtam, random napokat, különálló küldetéseket mutat be, ennek ellenére senkit se rémítsen el a tudat, hogy nem összefüggő cselekményt kapunk. A The Hurt Locker nem egy videojáték, még akkor sem, ha az egyre nagyobb és borzalmasabb dolgok, melyekkel szembekerül a század a viszonylag egyszerűen hatástalanítható távvezérelt töltetektől az emberi bombáig, annak láttatják. A film csak bepillantást enged egy osztag mindennapjaiba, mely az életét kockáztatja napról-napra.
Ez a bepillantás néhol nagyon izgalmas és nagyon feszült, de néhol unalmas és vontatott. Ami még jobban ráerősít talán arra, hogy a háborúban sem minden nap egyforma, ahogyan az életben sem. Hisz vannak napok, melyek hipphopp elszállnak, viszont olyanok is, melyek csak vánszorognak, mígnem el nem múlnak végleg. Ezért is inkább pozitívumnak rónám fel, mintsem negatívumnak, mert csak megerősített abban a hitben, hogy a valóságban, a harctéren is így működnek a dolgok.
És akkor a konklúzió. Rengeteget lehetne írni még a filmről, boncolgatva azt, hogy milyen hatással van a háború a katonák lelkére vagy hogy hazatérve a veteránok meglelik-e a helyüket a szürke mindennapokban, de azt hiszem már így is eleget fecsegtem a filmről, már így is körbejártam minden lehetséges aspektusát, melyet magában hordozott. Csak annyit tudok még hozzáfűzni, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert szerintem az utóbbi évek egyik legerőteljesebb háborús alkotása, mely annak ellenére, hogy néhol leül, végig izgalmas és szórakoztató tud maradni. 9 pont.
Talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez a film kapta a legkevesebb reklámot a The Serious Man mellett a legjobb film kategóriában. Talán ez azért lehetséges, mert nem sok keresnivalója van a mezőnyben. Nem hiszem, hogy jó döntés volt ötről tízre emelni a jelöltek listáját, mert ez így, ilyen formában kissé sekélyessé tette a díjat.
Persze a filmnek azért nincs miért szégyenkeznie, hisz egy szerethető alkotásról van szó, de engem nem kapott el igazán. Noha minden megvan benne, ami Oscar esélyessé teheti, egy lány története, aki félredobja középiskolai tanulmányait, hogy aztán egy nála jóval idősebb férfival járja a világot, mégis úgy gondolom, hogy azért került ilyen magasra, mert nem volt más.
Nyilván tévedek és nem is erről kéne szólnia az írásnak, hanem egy lányról, akit Carey Mulligan személyesít meg. A fiatal hölgy alig múlt 25 éves, de már most együtt emlegetik a legnagyobb színésznőkkel és valljuk be, jogosan. Nagyon erősen játszik és van valami egészen különleges bája, ami belengi az egész teremtést. Perfektül hozza a kis csitri szerepét, aki tanulni is szeretne, de ugyanakkor világot látni is. Hisz mi lehet nagyobb hatással egy művészetek iránt érdeklődő 16 éves lányra a '60-as évek Londonában, mint egy párizsi út?
Természetesen mindezt egyetlen férfi adná meg neki, aki meglátta a szakadó esőben toporgó lányt és hazafuvarozta. Aztán ismét összefutottak és szinte elkerülhetetlenné vált az egymásba szeretés. De milyen célok vezérlik a jóval idősebb Davidet? Vajon tényleg szereti a lányt és mindent megadna neki vagy csak kihasználja és ezért halmozza el ajándékokkal?
Ebben az esetben kéne a szigorú szabályokat felvonultató szülőknek fellépniük gyermekük mellett, hisz hiába tűnne részükről anyáskodásnak, mégis fontos szerepük van abban, hogy lányuk ne kanászodjon el. Csakhogy ezt a 30-as éveiben járó életművészt, a Davidet játszó Peter Sarsgaard olyan tenyérbemászóan játssza el, hogy még velük is képes elhitetni, hogy az élet az ő oldalán csodaszép. Egy 16 éves lány hogyan gondolhatta volna másképp?
Jenny, Davidnek köszönhetően, a meleg és biztonságos szobájából, a szigorú, ugyanakkor az életét jelentő középiskolából, a jól megszokott környezetéből hirtelen belecsöppen ebbe a fura, színes-szagos, számára teljesen idegen világba. Elvarázsolják a fiatal leányzót a bálok, az utazás, a finom parfümök és a naphosszat tartó semmittevés, mindezt egy férfi kitartott barátnőjeként. Itt nem számít, mennyit tudsz a művészetekről, nem számít, hány nyelven beszélsz, hisz az előbb-utóbb úgyis feleslegessé válik.
Talán ezért is állítja kontrasztba Jenny-vel a butácska, de szép Helen karakterét a rendező, aki a jövőjét vetíti elé. Egy olyan jövőt, ahol csak az számít, milyen ruhát viselsz, hogyan áll a hajad, milyen parfümöt használsz és hogy milyen márkájú dohányt szívsz. Mindez megmutatja a lánynak, mire számíthat, ha valóban otthagyja az iskolát. Csakhogy őt nem érdekli, milyen sekélyessé és butává válhat, hisz a nagyvilág és a pénz őt is elvakítja, ahogyan sok más tinédzserrel is megtette már.
Természetesen ennek a világnak is van ellenpólusa, a konzervatív tanárnő, Miss Stubbs személyében, aki talán azért nem elég meggyőző Jenny számára, mert látszólag begyepesedett, szürke és átlagos. Hogyan is versenyezhetne egy mezei tanárnő ezzel a hatalmas olvasztótégellyel, amit külvilágnak hívunk. Hisz tudás, tanulás nélkül mindenki egy átlag ember szintjére süllyed, hiába a sok puccos ruha és étterem.
Egy fiatal lány nővé érését, felnőtté válását követhetjük végig, aki eme kalandjából rengeteget okul. A film még sem volt olyan nagy hatással rám, a nagyszerűen megírt karakterek, a gyönyörű operatőri munka, a néhol már-már brilliáns színészi játék ellenére sem. Mindenki beleadott apait-anyait, ez látszik is rajta, talán még az Oscart is Mulligannek adnám, mint legjobb színésznő, de hogy filmként nem működik úgy, mint kéne, abban is biztos vagyok.
Mindezek ellenére szívesen ajánlom mindenkinek, hisz közel sem tucatfilm, ahogyan a The Blind Side például. Aztán mindenki eldöntheti maga, hogy megvolt-e benne az a plusz, ami az idei Oscar versenybe beemelte. Mindent egybevetve nem bántam meg, hogy megnéztem, de hogy újrázni sem fogom soha, az is száz százalék. Egy erős 6 pont lett ez, a tanulságot is levontam és hogy közhellyel éljek el is árulom: a hibáiból tanul az ember. Feelgood film ez, de úgy látszik, mégsem lehet minden ilyen filmmel levenni a lábamról.
Egy jó feelgood filmmel bármikor le lehet venni a lábamról. Igaz, hogy utána általában szívom is a fogam, mert nem tudom reálisan értékelni, de legalább addig a másfél, két óráig, amíg nézem, folyamatosan termeli a boldogsághormont és a film elől felállva is még ott a 220 wattos mosoly az arcomon. A The Blind Side esetében sem volt ez máshogyan.
Hisz legyen bármilyen drámai a felütés - fekete fiú, akit elszakítottak drogos anyjától, hogy aztán az utcán keressen menedéket - mégis a pozitív dolgokat hozzák előtérbe, így téve kevésbé fájóvá azt, hogy napjainkban több tízezer vagy még annál is több gyerek kénytelen ezt vagy még rosszabb sorsot magáénak tudni.
Hisz történetünk igazi, a való életben is megtörtént eseményeket dolgoz fel. Él valahol Amerikában egy Leigh Anne Tuohy és egy Sean Tuohy, akik láttak a fiú sorsát, de megpróbáltak változtatni rajta, hálisten sikerrel. Otthont, ruhát és ételt adtak neki, segítettek őt abban, hogy sikeresen elvégezze tanulmányait és nem utolsó sorban segítették őt bekerülni az egyetemre, hogy kamatoztathassa tudását valami olyasmiben, amiben kiemelkedő tehetségnek bizonyult. Az amerikai fociban.
Michael Ohert sikerült felkarolni, tisztában van vele, mekkora szerencséje volt. Később a vele folyatott interjúkban is megemlíti, hogy nagy valószínűséggel sokkal több tehetséges gyerek marad az utcákon, mint amennyit sikerül kirántani a bűnözés mocsarából. Ilyenkor gondol csak bele az ember valójában, hány és hány gyermekélet ér véget idő előtt egy-egy bandaháborúban vagy netán túladagolásban. A nagydarab srácnak mázlija volt, de sok-sok sorstársának nem adatott meg a szerető család, a biztos anyagi háttér.
Persze a történet nem minden, még akkor sem, ha az élet írta. Színészekre is szükség van ahhoz, hogy ráeszméljünk ezekre a dolgokra. Azt hiszem, hogy a több, mint két méteres fiú szerepére talán nehezen lehetett volna találni megfelelőbb személyt, mint Quinton Aaron. Noha nem sikerült túl sok érzelmet az arcára erőltetnie a film folyamán, mégsem mondanám azt, hogy rosszul játszott. Valahogy az egész jelenlétét belengte valami szívfacsaró szomorúság, ami tökéletesen elég volt ehhez a karakterhez.
Viszont van, aki korrigálta őt színészfronton. Megjegyzem, engem általában idegesíteni szokott Sandra Bullock, sosem éreztem őt nagy aktornak, de valahogy ez a szerep tökéletesen passzolt hozzá. Talán dobnia kéne a tingli-tangli romkomokat, mert baromi jól állt neki a szigorú anyaszerep. Tökéletesen megértem, miért a sok jelölés részére, ilyen jól játszani talán még sosem láttam egyetlen filmjében sem.
A többi színész is nyújtotta, ami elvárható volt, több kiemelkedő színészi alakítást viszont nem igazán találtam benne. De keresni sem kerestem. Végig lefoglalt a film, annak minden emberi mozzanatával. Ritkán van olyan, hogy egy filmet azért könnyezek meg, mert happy end a vége. Ez esetben viszont így volt. Nem csak Anne Leigh ejtett könnycseppeket, mikor ott kellett hagynia ezt a nagyra nőtt kisfiút az egyetem kapujában. Férfiasan beismerem, én is.
Ezért is fájó kimondani minden pozitív jelzője ellenére, hogy a film bizony tucatproduktum és talán az egyetlen ok, amiért mégis bekerülhetett az Oscar és hasonló neves díjak bűvkörébe, az az, hogy az USA él-hal az amerikai fociért. És ebben rejlik erőssége. Hisz ki ne imádná azt, ha karnyújtásnyira kerülne hozzá imádott bálványa? Ha megismerhetné, ha filmen láthatná, milyen sok szenvedésen ment keresztül, mire eljutott odáig, ahol most van?
Valószínűleg én is ugyanúgy, feltétel nélkül szeretném, ahogyan az amerikai sportrajongók. A baj csak az, hogy nem vagyok amerikai foci-fan. És a világ nagy része sem az. Így állhatunk értetlenül a sikere előtt és bosszankodhatunk azon, mégis miért lehet az, hogy míg ezt a filmet a tenyerükön hordozzák az emberek, addig több nagyszerű alkotást, mint mondjuk a Blindnesst vagy a Seven Poundsot mellőzik.
Noha a The Blind Side semmivel sem különb a tucatnyi feelgood mozitól, mégis megragad. Talán azért, mert igaz történet és a filmbéli Michael Oher tavaly robbant be az NFL ligába, talán azért, mert alapjaiban véve laza film, ahol nem a rasszizmuson van a hangsúly, hisz az már nem pálya, de talán azért, mert jól esik látni, hogy történhet még csoda, hogy még mindig vannak jó emberek a világon, de a találgatások ellenére sem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy miért működik a film. Egyszerűen működik.
És nem is akárhogyan. Azt kell mondjam, hogy eddig ez a legerősebb alkotás, amit az Oscarral kapcsolatban láttam. Számomra mindenképpen emlékezetes fog maradni, még ha tényleg csak egy is a sokból. Hisz sok filmet szeretek. Ezért is adok rá 9 pontot, holott semmi sem indokolja. De, talán mégis. Reményt adott a már-már megbicsakló, emberekbe vetett hitembe.
Talán azzal indítanám irományomat, hogy nem célom elvenni freakin' kenyerét, elsősorban nem a legújabb filmekről fogok írni, hanem a régebbi alkotásokról, amik között rengeteg jó is található, amit érdemes megnézni. Remélem sikerül meghoznom a kedvét azoknak, akik nem látták az általam ajánlott műveket, illetve azoknak is, akik már látták régebben, de az emlékeket felelevenítve kedvet kaptak arra, hogy megnézzék újból.
A filmünk a mai modern korban játszódik, melyben főhősünk rájön arra, hogy a háborúban van a pénz. Ez némileg igaz is, de ha reálisan nézzük, a gyógyszeriparban is sok-sok milliárd forog, sőt meg merem kockáztatni hogy még nyereségesebb is lehetett volna emberünk. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyik nap eldönti: fegyverkereskedőnek áll.
Yuri Orlov, főhősünk, először kis tételben kezdi szétszórni az anyagot, majd ahogy halad a film előre, látjuk hogy hogyan ível felfele karrierje. Egy ideig azt érezhetjük, hogy dokumentáló célzattal magyarázza a történteket, de szerintem sokkal inkább visszanéz a múltjába, így szemlélve az eseményeket. Aztán persze szépen belehúzza testvérét is a rosszba, ketten sok országba eljutnak, rengeteg fegyvert eladnak.
A történet nagy része mégis Afrikában játszódik, ahol bemutatják a körülményeket, amelyek manapság is a krízishelyzetet okozzák. Sokan nem tudják, mik folynak a valóságban, ez a film bemutatja a mocskos igazságot, amely sokszor már-már dühítő, de ugyanakkor ironikus és groteszk is, ami mégis a valóságot tükrözi. Néha már azt gondoltam, hogy minek is erőlködnek a segítő szervezetek Afrikában, amikor úgyse érnek el vele semmit. Egy kissé kifordult világ ez, ami megindító pillanatokban is bővelkedik: gondolok itt az afrikai kislányra, aki megkérdezi tőle, hogy visszanő-e a karja. Borzasztó volt látni.
De nem csak szomorú pillanatokra, hanem nem kevés bravúros megoldásra is figyelmesek lehetünk, mert azért akad a Fegyvernepperben pár szemet gyönyörködtető húzás. Ahogyan kezdődik a film, az a maga módján nagyon tetszetős. A lövedék "szemével" látjuk a világot. A lövés enyhén mázlistának tűnik, de tegyük félre előítéleteinket, azért megadja a kezdő lökést, alaphangulatot a filmhez.
De akár kiemelhetném a kedvenc részem is: mikor egy arab fickó lő az ak-jával és a lelassított jelenetben a hüvelyek kicsapódására berakták a pénztárgépek csipogását, na az valami zseniális. Még egy és tényleg nem lövök le több apróságot belőle: az még különösen tetszett, amikor szétszedik az afrikaiak a repülőgépet. Mintha hangyákat látnék, ahogy széthordják a megtámadott zsákmányt.
Ami számomra kissé negatívum, hogy humorforrás nem igazán akad benne. Oké, nem egy vígjáték, de valamennyi azért egy romantikus filmben vagy akár egy drámában is lenni szokott, itt is belefért volna. Bár, ha jobban belegondolok, volt azért benne pár hatalmas "poén".
A legnagyobb talán az volt, ami elég érdekesnek tűnt számomra, hogy lerabolják Oroszország ukrajnai katonai felszerelését: a helikoptereket, a páncélozott járműveket, a fegyvereket, cakkumpakk. Felmerülhet bennünk a kérdés: ezt mégis hogyan sikerült kivitelezni? A válasz egyszerű, mint egy bot: ez egy film, ugyan hogy lehetne másképp ilyen könnyen. Vannak még ehhez hasonló bukták, amik szúrják az ember szemét, de azok felett talán könnyebben el lehet siklani.
Természetesen a hirtelen jött hírnév átka a rengeteg probléma, amit sokszor illegális cuccokkal, kokain és társai, na meg persze egyéb nyalánkságokkal próbál meg ellensúlyozni Yuri. Nem csoda hát, hogy hősünk is elég jól kivan néha. Talán ennek is köszönheti, hogy a végére térve elveszíti szinte mindenét és a kihallgató teremben ülve elmondja az igazságot, amely a mai helyzetre is teljességgel igaz: a legnagyobb fegyverszállító nagyhatalmak okoznak minden ilyen káoszhelyzetet, mivel nekik csak pénz, míg másoknak szenvedés. Ezért is történhetett meg az, hogy az olyan emberek, mint ő, a legfontosabbak az országok vezetői számára.
Végtére is a filmnek van mondanivalója, amit az emberek mindig hajlamosak elfelejteni. Remélhetőleg meghoztam a kedvet, nekem tetszett a film és remélem azoknak is fog, akik először lesik meg. Számomra a film 7 pontot ér, elvoltam vele.
A minap olvastam a Vox-ban, hogy míg a többi országban a romkom egy töltelék stílus, addig kicsiny országunkban ez a vezető filmes műfaj. Ez mozgatja meg leginkább a nézőket. Persze néha ennek ellentmondanak és jön egy teljesen más zsánerű film (pl: Avatar) és földig alázza az összes romantikus komédiát.
Arra, hogy a magyar ember szereti a limonádét a legjobb példa a magyar filmgyártás. Alig van most már olyan film, amiben Csányi Sanyi vagy Fenyő Iván ne lenne húú de nagyon szerelmes. Idén is 2 már tuti: Szinglik napja, meg az Igazából apa. Mindkettő romkom.
És hogy ez hogy jön a Morganékhez? Lehet egy ilyen alkotás akármilyen szar, nálunk úgyis sokan vannak rá, mert szeretjük az alacsony színvonalú poénokat és azokat a filmeket, amin nem kell gondolkozni.
Meryl és Paul épp egy válókereset közepén vannak, mert Paul egyszer félrekefélt. Itt csöppenünk bele a történetbe, Paul visszaakarja szerezni kedvesét. Egy balul elsült vacsora után azonban ahelyett, hogy egymás karjaiba omlanának, szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak. Hogy ne nyírják ki őket, eldugják őket Istenháta mögé 149-be, hogy az iszonyat kemény bérgyilkos ne találja meg őket. Itt azonban sok-sok fergeteges-hasfalrezegtető-sírvaröhögős poén után kezd valami megmozdulni bennük...
Remélem éreztétek a cinizmust, hisz alapjáraton baromi unalmas film. Barátnőmmel néztük és azon kaptuk magunkat, hogy már szenvedünk kínunkban. Természetesen a mögöttünk ülők fergetegesen érezték magukat, a legszarabb poénokon is könnyesre röhögték arcukat és euforikus kedvükben persze szartak rá, hogy a székemet rugdossák. Persze mi, a műértő közönség, alig találunk olyan poént, amin lehetne nevetni, vagy ha mégis akad, iszonyat bénán vezetik le és már fogjuk is a fejünket.
Egyedül talán Hugh Grant tudott valami jót mutatni a vásznon, de neki is egész végig olyan feje volt, mintha kombináltfogóval szorították volna a heréjét. Sarah Jessica Parker meg úgy ahogy van idegesítő. Semmi mimikája nincs! A legnagyobb veszekedés közben is úgy néz ki, mint Rambo, miután 20 egységnyi katonát kinyírt gépfegyverrel. Annyi a különbség hogy SJP nem vicsorog hozzá, de belegondolva Sly-nak még ott is több mimikája van. Ezt tudná azzal kompenzálni, ha jól nézne ki, de sajnos lópofája van.
Nem csak a főszereplők frusztrálóak, ugyanúgy idegesítő az összes többi szereplő is. A domina diktátor asszisztens, vagy a végzetesen papucs férfi segéd, hogy a szőke cicát ne is említsem, aki olyan hülye, mint az a bizonyos testrészünk, de azért ő viheti a tűzoltóság vezetését. Még számtalan ilyen szánalmas baromság van a filmben és akkor a bérgyilkosra még ki sem tértem.
És ha már a veszekedésnél tartunk. A 103 perc alatt mást se látunk csak veszekednek és veszekednek és veszekednek. Akárhányszor kettesben hagyják őket, veszekednek. Végre együtt vannak, huncutkodnak meg mi egyéb, aztán reggel felkelnek és mit csinálnak? Veszekednek. Tudjátok mit? Én azt mondom, ha Hugh Grant helyében lennénk mi is az első adandó alkalommal megcsalnánk azt a hisztis picsát. És az egyik fő vita forrást majd elfelejtettem: nem lehet gyerekük, mert a csaj meddő. Egyszer kufircoltak falun és máris ott rugdalózik a kis poronty SJP hasában. Biztos a friss levegő tette vagy az ágy másmilyen dőlésszöge.
A filmben leginkább a vidék város ellentétére akarták a hangsúlyt fektetni. Csak hogy értsétek: a film szerint ha falun élsz, Te szánalmas utolsó senki vagy, ráadásul hülye is, de ha Te városban élsz, teszem azt New Yorkban, Te vagy az Isten, mert tuti van 2 diplomád meg Armani inged és Volvoval jársz. Bár ez az USA, tehát kitudja, de erősen kétlem, hogy ilyen durva lenne a kontraszt.
Összegezve a látottakat: aki tudja, kerülje el! Pénzkidobás! A legnagyobb jóindulattal is 2 pont. Ebből egy a stáblistáért jár, mert gyorsan eljutottunk odáig és menekülhettünk ki a teremből, úgyhogy elpazaroltam majd 2 órát az életemből. És ha valaki megkérdezi Halottam-e valamit Morganékről? Még azt is letagadom, hogy léteznek...
Jason Reitman ismét maradandót alkotott a Thank You For Smoking és a Juno után. Nem is csoda, hogy 6 jelölést kapott a film. Hogy mennyit vált be belőle, azt még nem tudni, de csöppet sem szégyenkezhet akkor sem, ha hoppon marad. Mind a rendező/forgatókönyvíró, mind a színészek kitettek magukért. Noha Clooney-nak nem volt nehéz dolga, mégis meg tudta tölteni élettel a karakterét, ahogy Vera Farmiga és Anna Kendrick is. Igaz, hogy a két hölgy csak keveset szerepel, de akkor a maximumot adják.
Ryan Bingham szereti a munkáját. Noha abból áll egy napja, hogy repülőre száll, hogy aztán ismeretlen embereket bocsájtson el a gyáva főnökök megbízására egy másik, távoli városban, mégis szereti ezt csinálni. Szereti a repülőutakat, melyek ideje nagy részét kiteszik, szereti az ételt és italt, melyet az első osztályon szolgálnak fel, szereti a hatalmat, melyet a különböző dombornyomott, platina vagy aranykártyák szolgáltatnak neki, szereti tudatni az emberekkel, hogy az életük még csak most kezdődött el igazán.
Hisz nem csak a lehető legrosszabb pillanattal ajándékozza meg az elkeseredett családapákat, az egyedülálló anyákat, a beteg szülőt gondozó gyermekeket, az idős, valószínűleg soha többé állást nem kapó férfiakat és nőket, hanem próbálja megmutatni nekik, hogy ez nem a vég, újra lehet még kezdeni. Hisz minden nagy ember, aki birodalmat épített vagy megváltotta a világot, ült már abban a székben, ahol ők. Legalábbis ezzel a demagógiával próbálja megetetni a Ryan Binghamat munkáltató cég az újdonsült munkanélkülieket.
De vajon igazuk van? Újra lehet még kezdeni innen? Valószínűleg igen. Elegendő kitartással mindenre képesek vagyunk, ahogy Ryan Bingham is megfogalmazta a maga módján. De tényleg egy olyan embertől kell ezt hallanunk, aki épp most rúgott ki minket? Kell az embereknek a személyes támogatás olyasvalakitől, akit most látnak életükben először és nagy valószínűséggel utoljára is? Nem volna elég egy webkamerán keresztül tudatni velük, hogy vége, ennyi volt, keressenek új állást?
Információs társadalomban élünk. Haladni kell a korral, nem állhatunk meg és szemlélhetjük tétlenül az időveszteséget, hisz ki tudja mennyi pénzünk veszik el ez alatt az idő alatt. Ezért akar átállni a Ryan Binghamat is alkalmazó cég. A repülőutak költségessé váltak, közben pedig fogy az idő. Lassan minden e köré épül, így hát váltani kell. Mit tesz főhősünk, mikor ő válik fölöslegessé? Természetesen próbálja menteni a menthetőt.
Meg akarja mutatni az egész váltást kigondoló, okos ámde merev hölgynek, Natalie-nek, hogy sokkal többet ér egy ember közelsége ezekben a percekben, mint a rideg monitor adta kép. Még akkor is, ha ők mondják ki azokat a szavakat, amiket a legtöbben közülünk sosem akarnának hallani. Ezért kénytelen Natalie útitársául, majd tanítványául szegődni főhősünknek. Csakhogy nem mindenki bírja ezt a melót.
Ennek ellenére Ryan Bingham szereti a munkáját. Minden nap képes tükörbe nézni, még akkor is, ha tudja: szar dolgot csinál. Ha fizikailag már hozzá is szokott a rengeteg utazáshoz és időeltolódáshoz, lelkileg akkor is megviseli a munkája, gondolhatnánk. De esetünkben nem így van. Ryan Bingham szereti azt, amit csinál, sőt, még előadásokat is tart életmódjáról.
A rengeteg levegőben töltött idő miatt azonban nincs családja, nincs otthona. Nem szereti a kötöttségeket és hotelekben száll meg. Kín számára, mikor hazarendelik és panellakásában kell eltöltenie pár napot. Akkor van igazán elemében, mikor ismeretlen emberek és épületek veszik körül. Éli az életét és jól érzi magát. Feleségről és gyerekekről még csak hallani sem akar. Meg van győződve róla, hogy nem magányos. Meg van győződve róla, hogy sohasem lesz olyan ember az életében, akiért változni tudna. Ekkor toppan be életébe Alex.
A nő pont ugyanolyan, mint ő. Mintha élete társát találta volna meg benne. Alex is repüléssel tölti nagy idejét, így mikor ugyanabban a városban járnak, tudnak egymásra időt szakítani. Keresik egymást társaságát, kedvelik egymást. Kötöttségek nélkül. Ryan számára ez maga a Mennyország. Sose gondolta volna, hogy így is lehet tökéletes valami. Párban.
A film rengeteg dolgot nem mond ki, amire a nézőnek saját magának kell rájönnie. Nem rágja a szánkba a nagy tanulságot, de mindenki érzi, mi az. Mindegy, hogy kivel vagyunk, mikor és hol, az a lényeg, hogy minden emlékünk, minden boldog vagy szomorú pillanatunk megosszuk valakivel, így közös emlékké téve a legapróbb rezdüléseinket is. Hisz az élet jobb társaságban. És ami a film nagy előnye, hogy pont olyannal mondatja ki ezt az egyetemes igazságot, aki egész életében mellőzött mindenfajta kapcsolatot.
Noha állandóan jelen van a dráma az Egek Ura szinte minden percében, valamint a film végén Ryan Bingham is rájön arra, milyen magányos is volt egész életében, mégsem kezeljük személyi katasztrófaként a vele történteket. Hisz minden nagy ember, aki birodalmat épített vagy megváltotta a világot, volt már olyan helyzetben, amilyenben ő.
Összegzésként leírnám, hogy milyen érzés volt számomra nézni a filmet: elgondolkodtam, elszomorodtam néha, megmosolyogtam, együtt lélegeztem Ryan Binghammal, annak ellenére, hogy közel sem szimpatikus a munkája. Hisz nem azt láttam, hanem az embert a munka mögött. Azt az embert, aki legbelül magányos, azt az embert, amely mindannyiunkban ott lakozik valahol mélyen. De legtöbbünk hamarabb felnő, mint megtapasztalhatná ezt az érzést. Ryan Bingham nem volt képes felnőni.
A filmhez zseniális zene is párosul, tele van érzelemmel, valahol feelgood film, valahol viszont tömény melankólia és szomorúság. Ez a kettősség az, ami erőssé teszi, ezért jelölték az idei Oscaron 6 díjjal és ezért kap most tőlem 9 pontot.
A Disney utoljára 2D-s filmmel 2004-ben jelentkezett, annak a Legelő Hősei címet adta. Azóta csak animációs filmekkel rukkoltak elő, de úgy tűnik megtört a sok éves átok és mostantól újra csinálnak minden évben egy-egy rajzfilmet. Az új üzleti koncepció első szüleménye a Hercegnő és a béka, ami egy kicsit más mint az eddigi Disney mesék, de ugyanannyira szerethető és élvezhető, mint a régi klasszikusok.
New Orleans városában él Tiana, akinek a legnagyobb álma az, hogy saját étterme legyen. Persze ez nem megy olyan könnyen: pénz kell hozzá. Ekkor jelenik meg egy békává varázsolt herceg, aki felajánlja, hogy ha megcsókolja és visszaváltozik, segít hősnőnk álmának beteljesülésében. Minden rendben is menne, ha Tiana hercegnő lenne, ám mivel nem az, Ő is békává változik. Szerencsére a mocsárban lakik Odie mama, aki segíthet a két zöld ugribugri kis békának abban, hogy újra emberré változzon. Már csak el kell jutni hozzá. Persze a hosszú út során a két főhős egymásba szeret...
Miért is másmilyen ez, mint az eddigi Disney mesék? Először is: New Orleansban játszódik a jazz korszakban. Ez végülis nem olyan nagy szám, de ad neki egy kellemes, pörgős hangulatot és egész végig érezhető a pezsgés, amit a jazz nyújt. Persze ebben nagy szerepe van az elhangzott daloknak is, mert igen, azok is vannak. Noha a zenés betétek a régi Disney meséket idézik, mégsem olyan fülbemászóak, mint például az Aladdin zenéi. Nem éreztem azt, hogy egy kis idegesítő hang énekelné a fejemben, ahogy a többinél megszokott volt. Egy zene csak a kivétel, Odie mama éneke, az nagyon vagány.
A hercegnő és a béka nem azt a klasszikus formát követi, hogy egy csók és minden happy, pont ellenkezőleg. Ezt a giccset dobja a fenébe, hisz az nem tud mindent helyre hozni (lásd: Hófehérke). Itt pont ez okozza a galibát. Nem követi a jól ismert sablont, a hölgy nem kapja meg daliás hercegét pusztán egy smaci miatt. A lányból is béka lesz, ráadásul kiderül, hogy a békaherceg is egy csóró senki.
A harmadik dolog, ami miatt más, mint az eddigi hercegnős stuffok, az az a tény, hogy a hercegnő afro-amerikai. Tiana a rajzfilmgyártás első néger hercegnője. Ezt persze sokan annak tudják be, hogy Obama lett az USA elnöke meg bla-bla-bla. Hagyjuk ezeket az összeesküvés elméleteket, még akkor is, ha van benne valami igazság. Szerintem remek ötlet volt egy kis színt vinni (és most ne gondoljon senki semmi rosszra, csak így jött ki a szöveg) a Disney giccses, szőke, habos-babos, rózsaszín ruhás, lapáttal-verném-szét-a-fejét-hisztis-picsa hercegnői közé.
Mindezen pozitívumokhoz hozzájön még a tömérdek mellékszereplő, akik mosolyt tudnak csalni arcunkra. Legfőképp a jazz-függő krokodil és a beláthatatlanul szentimentális szentjánosbogár. Ezek összessége egy kedves, szerethető mese, amit érdemes megnézni.
Ha így teszünk, garantálom, hogy nosztalgiázni támad kedvünk, és 1970-től napjainkig az összes Disney mesét végignézzük. Igen ám, de akkor azon kapjuk magunkat, hogy a Hercegnő és a Béka teljesen eltűnt a tudatunkban, vagy ha nem is teljesen, akkor próbálunk rájönni, hogy miért nem fogott meg minket annyira, mint például anno az Oroszlánkirály vagy a Herkules, annak ellenére, hogy nagyon is jó mese.
Akárhogy pedálozott a Disney, hogy összehozzon egy a régi ikonokhoz hű mesét, valami mégis hiányzik belőle. Nincs meg a végén a nagy összetűzés, nincs meg a nagy választás, mert bárhogy végződik a kaland, hőseink ugyanúgy boldogok lesznek. Az, hogy a vége happy end már csak egy cseresznye a habon, ami a tortán van.
Mindezeket összegezve azért beigazolódott a papírforma, a Disney összehozott egy jó mesét, ami épphogy alulmarad a nagy klasszikusokkal szemben. Újrakezdésnek nem volt rossz és bízom benne, hogy még látunk ilyen vagy ennél jobb rajzfilmeket Walt bácsiéktól. Valami ilyesmire számítottam egyébként, úgyhogy ez most egy 7-es.
Folytatom a Serapim Fallsal elkezdett kultúrmisszióm, melyben méltatlanul elfeledett vagy mellőzött filmeket szeretnék bemutatni a nagyérdemű érdemnek. Írásom tárgya egy romantikus film, melyet azt hiszem méltán emlegethetek egy mondatban a Before Sunset/Sunrise és az (500) Days of Summer című remekművekkel.
Évről évre jön ki a sok tucatszemét Hollywoodból és a valóban értékes filmek felett képesek vagyunk elsiklani, képesek vagyunk megrándítani vállunkat ezzel a felszólalással:"már megint egy romantikus film, de hisz már több 100 ilyen és ehhez hasonlót láttam".
Csakhogy. Ez nem az a jól ismert limonádé, nem az a tömény giccs, melyet a Csúf igazságban is láthatunk, nem az a majomparádé, melyet a jól ismert szappanoperák képviselnek. Ezt a történetet mintha az élet írta volna. Közel sem lehet beskatulyázni abba a gyufásdobozba, melyre a következő van felírva: szerelem első látásra, minden tökéletes, majd egyszer csak becsap a ménkű, de a férfi és a nő rájön arra, mennyire is szeretik egymást, aztán hirtelen elfelejtenek minden eddigi problémát és élik boldog és tudatlan életüket, míg meg nem halnak.
Ez a cukormázas hollywoodi verzió, az élet azonban sokszor nem ilyen. Ha elkövetünk egy hibát, az nem fog egy csapásra megoldódni, nem biztos, hogy a másik fél megbocsájt és az sem mindig segít, ha beismerjük, hogy hibáztunk. Hisz egy megtörtént dolgot figyelmen kívül hagyni lehetetlen, ezért nem folytathatjuk ugyanonnan, ahonnan elkezdtük, még akkor sem, ha a másik fél elnézi hibánkat. Hisz már megtörtént, nem lehet elsiklani felette.
A főszerepet játszó Zach Braffet, a Dokik JD-jét most láttam először nagyjátékfilmben, de hitelesen játszotta a döntésképtelen, a hirtelen rászakadt felelősségtől megrémülő 30-as férfit. A többi színész is remekel önmagához mérten, beleadtak apait anyait. Meg tudták formálni a problémákkal küszködő házaspárt, a válságban lévő új családot, a tartós kapcsolatra vágyó és nem vágyó férfiakat.
A film egyszerű emberekről szól, akik ugyanolyan hétköznapiak, mint te vagy én, akik nem biztos, hogy mindig a helyes dolgot cselekszik, akik szeretnek és gyűlölnek, akik már nem tudják, hol a határ, hogy mit éreznek valójában, akik akkor veszik észre, hogy szeretik a másikat, mikor már késő, akik az utolsó utáni pillanatban döbbennek rá, hogy hibát követtek el. Ezekért a dolgokért ilyen hatásos Az utolsó csók, mert mint már írtam, mindez akár veled vagy velem is megtörténhet.
Úgy érzem kicsit becsaptalak titeket, mikor azzal indítottam, hogy romantikus film. Szegről-végről igaz, de azért nem elhanyagolható szerepet kap a dráma is, ami egy nagy szeletet kihasít a tortából. Akadnak humoros helyzetek is, de jellemző az egészre, hogy belengi a melankolikus hangulat, mely a film sajátja és amely sosem hagyja a nézőt önfeledten kacagni.
Mikor épp megfeledkeznénk magunkról, arról, hogy valójában mi is a célja a The Last Kissnek, jön egy húsba maró képsor majd a felismerés. Hirtelen észrevesszük magunkat, elmélázunk azon, hogy mi van akkor, ha mi is hasonlóan bántunk valakivel, ha hasonló fájdalmat okoztunk neki. Rájövünk, hogy ugyanúgy szenvedhetett, ahogyan ezek az emberek az orrunk előtt. Ilyenkor legszívesebben arcon képelnéd magad, de nem teheted, mert ez annyiszor megtörténne a filmezés alatt, hogy a végén zsibbadtan és a tenyeredtől vörös arccal kelnél fel a kanapéból.
Örülök, hogy rátaláltam erre a gyöngyszemre, mindenkinek ajánlom, akik már megcsömörlöttek a hollywoodi giccs és nyáltengertől, de mégis egy romantikus filmre vágynak. Meg persze mindenki másnak is.
Mégis talán a legnagyobb előnye, amiért ajánlom, az az, hogy bele tudtam magam élni az élethelyzetekbe, néha legszívesebben felpofoztam volna a főszereplőt, néhol eleresztettem egy-egy félmondatot is: ne, ne te idióta. Erős érzelmeket vonaltat fel, hat az emberre a film, egyszóval 9/10.
Iratkozz fel, ha gyorsan akarod megtudni, frissült-e az oldal.
