Viharsziget

A film legnagyobb és talán egyetlen hibája, hogy a mindfuck a végén el is marad, meg nem is. Én személy szerint egy kicsit csalódottan pislogtam bele a felvillanó fényekbe a végefőcím után, de aztán nem hagytam magam legyűrni, átlapoztam magamban a forgatókönyvet és végül is sikeresen két vállra fektettem a csalódottságomat.

Hogy miért? Nos, azt mindenképpen be kell vallani, hogy láttunk már hasonló filmet hasonló csattanóval a végén (direkt nem írok példát), de ilyen profin prezentálva még csak keveset. Hiába nincs leteszem-az-arcom-a-szék-alá érzés, hiába lehet már előre tudni a végkifejletet, mégis az az út, ami addig elvezet minket a Viharsziget sötét és nyirkos épületeiben, az valami hátborzongatóan kegyetlen és nagyszerű. Hiába na, Scorsese ért a filmkészítéshez, hisz már baromi régóta a szakmában van.

Persze az egész talán fele olyan jó sem lenne, ha nem Dennis Lehane könyvéből készült volna el, amit záros határidőn belül be is fogok szerezni, mert igencsak meghozta a film hozzá a kedvem. Mindehhez hozzájön Scorsese mester biztos keze a rendezésben, Leonardo DiCaprio erős alakítása, az apróbb szerepekben tündöklő színészek, mint Ben Kingsley vagy a már sokadjára bizonyító Jackie Earle Haley, a 2 Oscar-díjas Robert Richardson operatőri munkája, a zseniálisan fullasztó díszletek és a feszültségkeltő zene.

Mind-mind profizmusról tesz tanúbizonyságot, mert akár érdektelenné is válhatott volna a film az első fél óra után, mikor rájövünk, mi lesz a turpisság a végén, ám mégsem lett az. Köszönhető ez nagyban a szürreális álmoknak, képzelgéseknek, amik azért rátesznek egy lapáttal a hangulatra, amit az épületek, a betegek és az egész atmoszféra csak tovább erősít. A film eleji hatalmas vihar pedig már csak hab a tortán.

Két rendőrbíró, Ted Daniels és Chuck Aule azért érkeznek a legveszélyesebb elmebetegeket kezelő gyógyintézetnek otthont adó Viharszigetre, hogy megtaláljanak egy beteget, aki a jelek szerint elpárolgott a szobájából. Rachel Solandot az ápolója kíséri a szobájába, majd kívülről rázárja az ajtót. Reggel sehol sem találják a nőt, az őrök nem látták, hogy elhagyta volna a szobáját, a két pár cipő, amit minden beteg megkap, pedig ott fekszik a szekrényben, annak rendje és módja szerint.

Az alkalmazottak, de még a főorvos sem hajlandó feltétel nélkül együttműködni, így egyre furcsábbá válik a helyzet. Erre rátesz még egy lapáttal, hogy Teddy rémálmoktól, hallucinációktól szenved a sok megpróbáltatás miatt, amit őt érte a közelmúltban. Felesége ugyanis gyújtogatás áldozatává lett és magát okolja, amiért nem tudta megmenteni, mert épp egy hajtóvadászaton vett részt.

Leonardo DiCaprio sziporkázik a szerepében, de azt hiszem, ez már el is várható tőle. Hisz rég nem az a fiatal srác, akit anno annyian elítéltek és nyálas buzinak hívtak a Titanic miatt. Persze a műértő közönség már akkor sem skatulyázta be, hisz előtte olyan filmekben játszott, mint Az egy kosaras naplója például. És arról a szerepről ugyan minden elmondható, csak az nem, hogy nyálas tinibálványt játszott. Komolyan nem értem azt az ellenszenvet, amit a neve vált ki egyes körökben, hisz számtalanszor bizonyított már. Korunk egyik legjobb színésze és ezt minden részrehajlás nélkül merem állítani.

Nekem kifejezetten tetszett még Jackie Earle Haley játéka és noha csak pár percig van a vásznon, akkor viszont ő uralja azt. Bár kiemelhetném Ben Kingsleyt, de akár Max von Sydowt is. Meg persze Mark Ruffalot, aki annak ellenére, hogy nem túl felkapott színész, simán megbirkózik a feladattal.

A precízen felépített karakterek, a folyamatos, egyenletes hangulatfokozás, a fullasztó légkör és a végső csavar miatt azt hiszem ismét csak maradandót alkotott Scorsese. A rendező úr filmjeiben nem először tűnnek fel enyhén pszichotikus alakok, de tudtommal eddig még egyetlen rendezése sem játszódott egy elmegyógyintézet falain belül. Ahogy összemossa a valóság és hallucináció határait, az valószínűleg a már jól ismert rutinnak tudható be, ezért sem volt számomra meglepetés, hogy egy olyan légkört kaptam, ami már az első perc után magába szippantott.

A helyszín adja magát: komor, klausztrofób, sötét, nyirkos, félelmetes, ez valószínűleg a remek operatőri munka nélkül is hasonló lenne, viszont azzal karöltve valami egészen pazar, kicsit noir-os hangulattal operáló pszichothriller helyszíne lett. Harapni lehet a feszültséget, vágni lehet az agresszivitást, érezni lehet azt, amit szereplőink érezhettek az első pillanatokban, mikor kinyílt az ashecliff-i vigyorgó kapuja.

A film az emberi elme bugyraiba kalauzol el minket, de ne ijedjetek meg, ha az első fél óra után csak annyit kérdeztek magatoktól: akkor most mi van?. A végén szépen minden világossá válik az iszonyatosan kegyetlen megoldással és aztán arra eszmélünk, hogy még egyszer meg kell néznünk, mert a csavar egyszerűen megkívánja. Így utólag belegondolva nagyszerűen lett megírva a forgatókönyv, még ha első megtekintésre ez nem is látszik annyira.

Újranézési faktor tehát kurva magas, de valószínűleg csak egyszer és csak akkor, ha elsőre tetszett a film. Nekem bejött, nagyon is, az előzetesek után valami ilyesmire számítottam. Noha a csavar kiszámítható lett, már a történet milyensége miatt is, az utolsó mondat és képsorok kárpótolnak minket. Ez így egy erős 8/10.