Az utolsó csók (The Last Kiss)

Folytatom a Serapim Fallsal elkezdett kultúrmisszióm, melyben méltatlanul elfeledett vagy mellőzött filmeket szeretnék bemutatni a nagyérdemű érdemnek. Írásom tárgya egy romantikus film, melyet azt hiszem méltán emlegethetek egy mondatban a Before Sunset/Sunrise és az (500) Days of Summer című remekművekkel.

Évről évre jön ki a sok tucatszemét Hollywoodból és a valóban értékes filmek felett képesek vagyunk elsiklani, képesek vagyunk megrándítani vállunkat ezzel a felszólalással:"már megint egy romantikus film, de hisz már több 100 ilyen és ehhez hasonlót láttam".

Csakhogy. Ez nem az a jól ismert limonádé, nem az a tömény giccs, melyet a Csúf igazságban is láthatunk, nem az a majomparádé, melyet a jól ismert szappanoperák képviselnek. Ezt a történetet mintha az élet írta volna. Közel sem lehet beskatulyázni abba a gyufásdobozba, melyre a következő van felírva: szerelem első látásra, minden tökéletes, majd egyszer csak becsap a ménkű, de a férfi és a nő rájön arra, mennyire is szeretik egymást, aztán hirtelen elfelejtenek minden eddigi problémát és élik boldog és tudatlan életüket, míg meg nem halnak.

Ez a cukormázas hollywoodi verzió, az élet azonban sokszor nem ilyen. Ha elkövetünk egy hibát, az nem fog egy csapásra megoldódni, nem biztos, hogy a másik fél megbocsájt és az sem mindig segít, ha beismerjük, hogy hibáztunk. Hisz egy megtörtént dolgot figyelmen kívül hagyni lehetetlen, ezért nem folytathatjuk ugyanonnan, ahonnan elkezdtük, még akkor sem, ha a másik fél elnézi hibánkat. Hisz már megtörtént, nem lehet elsiklani felette.

A főszerepet játszó Zach Braffet, a Dokik JD-jét most láttam először nagyjátékfilmben, de hitelesen játszotta a döntésképtelen, a hirtelen rászakadt felelősségtől megrémülő 30-as férfit. A többi színész is remekel önmagához mérten, beleadtak apait anyait. Meg tudták formálni a problémákkal küszködő házaspárt, a válságban lévő új családot, a tartós kapcsolatra vágyó és nem vágyó férfiakat.

A film egyszerű emberekről szól, akik ugyanolyan hétköznapiak, mint te vagy én, akik nem biztos, hogy mindig a helyes dolgot cselekszik, akik szeretnek és gyűlölnek, akik már nem tudják, hol a határ, hogy mit éreznek valójában, akik akkor veszik észre, hogy szeretik a másikat, mikor már késő, akik az utolsó utáni pillanatban döbbennek rá, hogy hibát követtek el. Ezekért a dolgokért ilyen hatásos Az utolsó csók, mert mint már írtam, mindez akár veled vagy velem is megtörténhet.

Úgy érzem kicsit becsaptalak titeket, mikor azzal indítottam, hogy romantikus film. Szegről-végről igaz, de azért nem elhanyagolható szerepet kap a dráma is, ami egy nagy szeletet kihasít a tortából. Akadnak humoros helyzetek is, de jellemző az egészre, hogy belengi a melankolikus hangulat, mely a film sajátja és amely sosem hagyja a nézőt önfeledten kacagni.

Mikor épp megfeledkeznénk magunkról, arról, hogy valójában mi is a célja a The Last Kissnek, jön egy húsba maró képsor majd a felismerés. Hirtelen észrevesszük magunkat, elmélázunk azon, hogy mi van akkor, ha mi is hasonlóan bántunk valakivel, ha hasonló fájdalmat okoztunk neki. Rájövünk, hogy ugyanúgy szenvedhetett, ahogyan ezek az emberek az orrunk előtt. Ilyenkor legszívesebben arcon képelnéd magad, de nem teheted, mert ez annyiszor megtörténne a filmezés alatt, hogy a végén zsibbadtan és a tenyeredtől vörös arccal kelnél fel a kanapéból.

Örülök, hogy rátaláltam erre a gyöngyszemre, mindenkinek ajánlom, akik már megcsömörlöttek a hollywoodi giccs és nyáltengertől, de mégis egy romantikus filmre vágynak. Meg persze mindenki másnak is.

Mégis talán a legnagyobb előnye, amiért ajánlom, az az, hogy bele tudtam magam élni az élethelyzetekbe, néha legszívesebben felpofoztam volna a főszereplőt, néhol eleresztettem egy-egy félmondatot is: ne, ne te idióta. Erős érzelmeket vonaltat fel, hat az emberre a film, egyszóval 9/10.