Seraphim Falls

A western haldoklik. Nincs mit szépíteni ezen, mára az egykor oly sok klasszikust felvonultató műfaj csak asszisztál az olyan filmekhez, mint a No Country for Old Men, de igazán hatásos, csak és kizárólag ebben a zsánerben mozgó alkotás már alig akad. Talán egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán jó western született az elmúlt 10 évben, de most eggyel mindenképpen gyarapszik ez a szám a Seraphim Falls személyében.

A történetről nem írnék sokat és nem csak azért, mert két sorban össze lehet foglalni az egészet, hanem mert bőven elegendő annyit tudni, hogy van két fickó: az üldöző Liam Neeson személyében és az üldözött Pierce Brosnan alakításában. Ezt a hajszát követjük nyomon, amint szereplőink átvágnak Amerikán a havas hegyvidéktől a sivár és kopott sivatagig, hogy a végjátékban kiderüljön, miért is üldözi egyik a másikat.

A film nagyon ügyesen lavíroz a két ember között, a néző nem tudhatja, hogy az üldözött valójában rossz ember-e, nem tudhatja, hogy az üldöző a törvényt szolgálja-e. Szinte az utolsó percekig megmarad bennünk ez a kettősség, ezért talán nem is tudjuk annyira átélni egyikőjük szerepét sem. Pedig a színészek mindent megtesznek ezen ügy érdekében.

Merthogy: a két színész uralja a vásznat. Fura, de Brosnanről sosem élt az a kép bennem, hogy nagy vagy jó színész. Híres, meg viszonylag sikeres közönségfilmekben játszik, de sosem adta azt a pluszt, ami elvárható lett volna tőle. Eddig. Félelmetes, hogy mit alakít. Olyan elemi erővel adja át az életéért küzdő ember karakterét, hogy azért minden elismerésem. Az egyébként perfekt Neesont is simán lejátssza a vászonról.

Sokakat eltántoríthat az a tény, hogy nincs története, sokaknak unalmasnak tűnhet bő két órán keresztül, hisz nincsenek nagy coltpárbajok, nincsenek kocsmai verekedések, csak ez a két ember, a magány, az elhagyatottság és a kopár vidék. De van sok-sok lovaglás, vasútépítés, lovaglás, szekérkaraván, lovaglás és a kilométerekre elnyúló látóhatár.

Viszont mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a filmet nagyrészt a színészek, a hangulat, a gyönyörű látvány és az operatőri munka viszi el a hátán. Mert mindezen dolgok összessége valami olyan erősen hat az emberre, amit még az elbarmolt végkifejlet sem tud hatásosan lerombolni.

Habár a rendező, David Von Ancken, aki inkább a sorozatok világában edződött, mindent megtett azért, hogy az utolsó 20 perc után csalódottan álljunk fel a fotelből, hál isten nem sikerült neki száz százalékosan. Ugyanis az utolsó 20 perc szürreális, elgondolkodtató, ésszerűtlen, egyszóval: rossz. Felesleges volt mindezt belevinni, hisz addig tökéletesen építkezett a két karakterre és a józan paraszti észre az egész film.

De mégis. Valahogy az operatőr, a két Oscar-díjas John Toll feledtetni tudta velünk azokat a dolgokat, melyek a film végét meghatározták. A tájak gyönyörűek, egyszerűen issza magába az ember a képeket, melyek elemi erővel jelenítik meg az igazi vadnyugatot. A látkép talán a már emlegetett No Country for Old Men képeire hajaz, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy annál is szebb. A zene is tökéletesen passzol, néhol erősebben, néhol gyengédebben kapcsolódik be a cselekménybe, ám mikor ott van, akkor nagyon is jó hallgatni.

Összegzésként csak ennyit: ízig-vérig western. 8 pont.